The Walking Dead - Michonne

                                                   történet a TellTale videójáték alapján

Michonne - Nincs megállás

Ez egy végeláthatatlan darálásnak tűnik. Sosem ér véget. És bárcsak a zombikra gondolnék, de nem. Főszereplőnk kilátástalan küzdelmet folytat emlékeivel, lelkének hánykolódásával. Nem elég, hogy gondoskodnia kell életben maradásáról nap mint nap oly módon, hogy élelmet gyűjt és menedéket keres. Nem. Amint menedékre lel addig lappangó belső világa éktelen haragra gerjed.

- Ennyire utálom magam? - teszi fel a kérdést magának Michonne. - Ennyire emésztem magam, hogy aludni se hagy a saját elmém?

Álmában ugyanabban a lakásban járt mindig. Dolga volt azokkal a szobákkal, de nem tudta, nem értette mi. Kísérteni járt oda.

Nem is marad ezért egy éjszakánál tovább ugyanott. Körültekintően választja meg útvonalát. A késő nyári időszak teszi lehetővé a szabadban alvást. Egy fa vastag ágán a magasban, vagy egy elhagyatott pajtában a négy fal biztonságában. Aztán tovább. Nincs megállás.

Néha úgy érzi versenyt fut az idővel. Főleg akkor, amikor gyötri az éhség. Az utóbbi időben már elviseli. A helyére a szomjúság lépett. Azt nehezebben tudja megemészteni.

- Vajon mi lesz a következő lépés? Megszokom ezt is és nem veszek több levegőt?

Keserű helyzetének élét gyakran ütötte el hangos beszéddel. Ilyenkor valamennyire megnyugodott. De ez nem tartott tovább az elkövetkező öt percnél.

Napok óta tart egy irányba. Tudja, hamarosan eléri az út végét. A töltényt, amit farmerzsebében tartogat egyre inkább kezdi érezni. Szinte lüktet.

Letapos egy alacsonyra nőtt virágot. Észre sem veszi, annyira megszokottá vált a monoton menetelés. Felporzik mögötte a földút, lábai követik a föld nyomát.

Megpillant egy hordányi zombit. Közéjük sétál, mint aki fel sem fogja mekkora veszéllyel áll szemben. Az igazság azonban az, hogy nagyon is jól tudja. És azt is, hogy csak saját kezűleg vethet véget az életének. Ehhez ragaszkodott.

Katanája éles sercenéssel a kezében terem. Rögvest levágja egy közel lépő járkáló fejét. Az oszló, fejetlen hulla térdre rogy előtte, majd a földre hull. Egy másikat visszafordulásból fejez le. Aztán a mögötte levő koponyáját lékeli. Egyet fél arccal rövidít meg, kezeket szabdal. Michonne csupa vér. Raszta fonatai összeragadva himbálóztak. Katanája szünetelenül dolgozik. Maradék erejét is latba veti, hogy a hordát eltüntesse a föld színéről. Ahogy oly sokat már azelőtt. Mikor is hagyta abba a számolást?

- Valahol ezer körül - szűri a fogai közt.

És egyszer csak vége. A legyilkolt tetemek mögött pedig megpillantja a partot. Hát megérkezett. Itt van, nem vezet az út sehova tovább. Ez már a nyílt óceán. Itt az idő.

Benyúlt nadrágzsebébe. Az apró golyót jobb markába fogta. Baljával leakasztja derekán himbálózó rövidcsövűjét. Kipattintja a forgótárat és beleilleszti a bronzszínű töltényt. Megrántja a pisztolyt, amitől a tár a helyére kerül. Hüvelykujjával lehúzza a kakast. A tár elfordul, a golyó a csőbe kerül. Michonne lassú mozdulatokkal letérdel. Behunyja a szemét. Amit utoljára látni akar, az a végtelen víztenger. A víztükrön csillogó nappali fény. A tiszta, kék égbolt. A végső nyugalom.

Michonne messzire kerül. Mély lélegzeteket szív tüdejébe. Friss, sós levegő ez. Jutalom a nap végére. Élete utolsó napjának a végére. Felkészült. Halántékához emelte a pisztolyt.

Ám a nappali, ami eddig csak álmában kísértette, hirtelen ott termett körülötte. Csukott szemén keresztül is látta a városra néző panoráma ablakot, hallotta a televízió statikus zaját. És hallott még valamit a gyerekszoba felől.

- Köszi, hogy segítettél.

- Tessék?

Michonne nem akart hinni a fülének. Egy vékony, földöntúli hang szólt hozzá. Egy kislány. Kinyitotta a szemét. Valóban így lenne? Valóban igaz? Szétnézett, de nem látott senkit a parton.

- Köszi, hogy segítettél. Már azt hittem végem.

Nem egy kislány volt, hanem egy hozzá hasonló fekete férfi. Kislánynak nyoma sem volt.

- Most szeretnék én segíteni. Ha elfogadod.

A férfi mellette állt. Kezét nyújtotta Michonne felé. Ő azonban még mindig szorongatta a pisztolyt.

- Néha úgy irigylem a holtakat - mondta Michonne csak úgy magának.

- Tudom. Látom. De ez nem lehet megoldás. Még nem. Segítek rajtad. Innen szép tovább lépni. Nincs megállás.

- Nincs megállás - ismételte Michonne halkan.

- Nincs bizony.

A két tenyér összecsattant, Michonne felállt. A férfi magasabb nála egy fejjel. Szimpatikus volt, de tudta, nagyon hosszú idő telik majd el, mire közelebb engedheti magához. Sőt, talán az az idő sosem jön el.

- Pete - mutatkozott be a férfi.

- Michonne.

Kezet ráztak. A pisztoly újra ott csüngött Michonne derekán. Nem volt rá szükség. Egyelőre nem.



Michonne - Új láthatár

Feliradt álmából. Megint az öngyilkossági kísérletével álmodott. És a csodával határos módon történt megmeneküléséről. Pete-ről. Hánykolódott körülötte a világ. Beteg lenne? Nem, természetesen nem, jut eszébe. Egy hajón van. Hetek teltek el az ominózus eset óta. Hetek teltek el azóta, hogy lezárult az a korszak, aminek ott akkor pont kellett volna, hogy kerüljön a végére. De az egy pontból három lett, és a történet folytatódott. Michonne kikászálódott a takaró alól és kilépett a kabinból.

- Felébredtél? - kérdezte Pete a hajórádió előtt ücsörögve. A kérdés mögött kimondatlanul is a már bejáratott rendszer esetleges megváltoztatása állt. A legénység tagjai a fedélzeten őrködtek. Néhány óránként viszont lecserélték egymást. Pete arra volt kíváncsi, készen áll-e a feladatra idő előtt.

- Igen. Azt hiszem eleget aludtam.

- Jó, szólok Tölgyesnek.

Pete kikászálódott az ülésből és elindult a lépcső felé. Itt a hajótestben tartották a megbeszéléseket a rádió mellett általában.

Folyt. köv.


Outlast sztori - Viharkabin

kiút egy elmebeteg világból

1.

Miles tökéletesen magáénak vallotta azt a mondást, miszerint abban higgy, amit a saját szemeddel látsz. Sokszor hallotta, de igazán csak szakmáján belül értette meg mit is jelent. Mondhat bárki bármit. Lehet, hogy igaz, de az is lehet, hogy hazugság. És valahányszor utánajárt a dolgoknak, mindig kiderült, hogy valami nem úgy volt, ahogy azt neki az elején felvázolták. Így hát - gondolta -, ez nem előítélet, hanem utóítélet. Tapasztalat.

Tapasztalatainak köszönhetően rengeteg helyszínt megjárt. Túszdrámákról tudósított, tüntetéseken volt jelen, melyek agresszióba fordultak. Számos alkalommal bizonyította rátermettségét. A szakmán belül ezzel elismerést harcolt ki magának. Talán éppen ennek köszönhető, hogy őt találták meg ezzel a sztorival. De az is lehet, hogy le akarják járatni. Miles-nak minden eshetőségre fel kellett készülnie. Mindig, minden esetben.

Mindig vele volt kézi kamerája. A legelső kaland óta, amely egy Los Angeles-i bozóttűzzel kezdődött. Kis híja volt, hogy a tűzoltók meg tudták fékezni a lángokat. Miles olyan közel merészkedett az egyik tűzfészekhez, pusztán azért, hogy testközelből tudósíthassa a lánglovagok munkáját, hogy majdnem ott hagyta a fogát.

Egy másik esetben olyan dolgokra derített fényt, melyeket az éj leplének kellett volna eltakarnia. Bandaháború Chichago belvárosában. Kitört utcalámpák, felborított autók, bevert kirakatok. Az ég is elszomorodott aznap este. Teljesen beborult. Fénytelen, vérben úszó éjszaka. Éjjellátó készülékével azonban helyzetelőnyre tett szert a huligánokkal szemben. Ha azok kiszimatolták, iszkolnia kellett, mint egy patkány. Üldözőivel ellentétben ő nem esett át korlátokon, hanem átpattant felettük. Ha kellett, elbújt egy szemetes konténerben. Vagy csak meglapult egy sötét sikátorban és várt, míg tiszta lett a levegő. Végül elegendő anyaggal a merevlemezen távozott a helyszínről, mielőtt műveleti területté nyilvánították volna.

A kezdeti bukdácsolásokat mára maga mögött hagyta. Tudja, hasonlóan egy olyan tűzhöz, melyet Californiában élt át, már nem igyekezne úgy a frontvonalra. Nem hátráltatná a szakembereket. De ahhoz, hogy erre rájöjjön el kellett követnie ezt a hibát.

Az anyósülésen heverő telefonjáért nyúlt. Lekapta az útról a szemét és ismét megnyitotta a postafiókját. A levelet név nélkül küldték. Nem is csoda, amennyiben igazat ír. Maga Miles sem lenne elég bátor hozzá, hogy egy ekkora szennyest kiteregessen. Csúnyán megütné a bokáját vele:

"ÖN nem ismer engem, gyorsnak kell lennünk. Lehet, hogy figyelnek minket. Két héten keresztül szoftver konzulens voltam a Murkoff Pszichiátriai Rendszerek létesítményében Mount Massive-ben.

Rövid ott létem alatt szinte minden titoktartási szerződést feltörtem, de most komolyan, basszák meg azok a fickók.

Szörnyű dolgok történtek ott, számomra felfoghatatlan. Ne higgyétek el a felét sem annak, amit mondanak, én láttam mi folyik ott. Az orvosok túlságosan mély álomterápiáról beszélnek, de valójában találtak valamit, ami már várta őket azon a hegyen. Emberek sérültek meg, míg Murkoff megtömte a zsebeit.

Ennek ki kell derülnie."

Először nem is akart foglalkozni vele. Soha nem hallott Murkoffról. Valamint miért kellene neki agyhalottakkal bajlódni? Pszichiátriai Intézet? Ugyan már...

Aztán érkezett a téglától a telefon. Egy gimibe jártak. Évekkel később egy helyszínelés folyamán találkoztak ismét. Párszor leültek sörözni, de csak azért, hogy Miles melegen tarthassa a kapcsolatot. Miután ráállt lefizette, ha van jó füles, szóljon neki azonnal. Most pedig, állítja a tégla, a legmagasabb titoktartási fokozat mellett folyik az ügy kivizsgálása. Nagyon rég nem látott osztagátcsoportosítások mentek végbe. Ezzel az infóval valószínűleg többet kockáztat, mint az állása. Miles pedig nem úgy ismeri a fickót, mint aki ilyesmivel viccelne.

Újra nekiment az ismeretlen eredetű levélnek és ezúttal sokkal vonzóbbá vált számára. Érezte, hogyan keríti hatalmába az adrenalin. Lelkének egy kis része még mindig csapdát és megszégyenítési kísérletet szimatolt, de a nagyobbik diadalmasan felkiáltott. Még aznap este összecsomagolt.

Tegnap este óta úton van New York-ból. Nem tudott volna aludni akkor se, ha kényszeríti magát. Kiütni pedig nem akarta, mert ki tudja mikor ébred fel és milyen állapotban. Tudta, az ügy végére hullafáradt lesz, de vállalta annak fejében, amekkora szenzációnak nézett elébe.

Fogalma sem volt róla, hogy jut be. Ha tényleg akkora a baj, amekkorának mondják, talán már félúton odafele útlezárásokba fog botlani. Ha viszont szerencséje van még nem állították fel a kordonokat.

"Még huszonöt kilométer. Utána fordulj balra és hagyd el a főutat" - emlékeztette GPS-e.

///jegyzet: innen folyt. köv.///

Megérkezett a helyszínre. Ám már a bejárati kapunál szembesül az épület roppant méreteivel. Nem is sejti, mi lakozik a falak közt. Elhagyatott rendőrségi járművek, látszólag lakatlan, üres intézet. Sehol senki. Miles hiába próbál bejutni a főbejáraton, az zárva. Körbejárja a hátborzongató kertet, hogy találjon egy nyitott ablakot vagy akármit, amin bejuthat. De ha őszinte akar lenni magához, akar-e ő ide bejutni? A válasz készen érkezik. Reflexszerűen. Itt egyre több a rejtély. Rendőrkocsik egymás hegyén hátán, de rendőr sehol. Egy elvileg működő intézmény, de sehol egy alkalmazott. Ha ő most ezt nem akarja felderíteni, akkor minek ment újságírónak? Ennél nagyobb lehetősége aligha lesz mostanság.

Alig emlékszik valamire a tegnap estéből. Hasogat a feje. Elege volt a régóta tartó ihlethiányból. A méltatlan bulváranyagokból. A semmitmondó, lapos életből. Hát elment kirúgni a hámból. A buli olyan jóra kerekedett, hogy a végére már nem is emlékszik. Vajon mi mindent ivott? Vagy mit nem?

Hasogat a feje. Mostanában mindennapossá vált. Mégse tud együtt élni vele. Kabátja belső zsebébe nyúl, ahol a kis üvegcsét tartja. Megzörrennek a tabletták, ahogy előveszi. Lecsavarja a kupakot. Hogy mennyi esik a markába? Kettő vagy három szem? Ki számolja? Minél több annál hamarabb kezd hatni. És annál erősebben.

A fedősztori is készen volt. Jonathan Downsack. Beutalót kérvényez, hogy a városi rohanó életből kikúrálják. Ha ennyi nem lenne elég még mindig tud rögtönözni. A pénz ugyanis nem számít, és ha nem szimatolnak részletek után, akkor ennyi is megteszi. De nincs rá szükség. Szavak szintjén nincs szükség a rögtönzésre és a brillírozásra. Ő Miles Upshur és kurva jó riporter. Kibaszott jó. Látja maga előtt a címlapot. A saját, tulajdon nevét. Egy különös ügy felgöngyölítése kapcsán. És ez viszi előre.

Villámlott. Miles most döbbent rá, hogy vihar közeleg. Méghozzá óriási. Már a kezén érzi a cseppeket. Körülötte a beton megkezdte a foltonkénti elsötétedést. Francba! Vizes lesz a kabátja. Kínos alapossággal kezdett a környezet tanulmányozásába. Megkocogtatott néhány földszinti ablaküveget. Mind sötét. Kívülről nem lehet belátni. És nyitva sincs egyik se. Francba!

És mi van, ha hazugság? Sehol az az úgynevezett forrás. Nem hallott róla a legutóbbi levelezésük óta. És ha most illetéktelenül hatol be még felelősségre is vonhatják miatta. És akkor mit ad elő? Egy magát megnevezni nem kívánt személy szerint errefelé illegálisan mennek a dolgok. Mit mondanának erre? Köszönjük, hogy kivizsgálta, Upshur detektív, majd küldjük a csekket a betört üvegért? Miles ugyanis egy fél téglát forgatott az ujjai közt, Fontolóra vette a legközelebbi ablakot. Strapabírónak tűnik, de hátha nem az. Hátralendítette karját és erőset dobott. A tégla kártevés nélkül pattant le a bokorba.

Golyóálló, basszameg?

Már kezdte elveszíteni a reményt és azon gondolkozott, ideje visszamenni a kocsijához, amikor egy sarokkal arrébb felállványozott szakaszt talált.

Szóval nem mindenhol építették még át az ablakokat? Vajon mire ez a nagy beruházás? Mit akarnak mindenáron a falakon belül tartani?

A második emeletre létra vezetett. Csúszós, nedves fokait mászta már Miles. Azon gondolkodott, milyen jó lesz belekennie koszos kezét valami tisztába odabenn. Esetleg még kezet is moshat? Francba! Megcsúszott az egyik fokon. A fém sikamlóssá vált az esőben. Most a nadrágom is csupa sár. A fene egye meg! Hogy fogom megszárítani?

Elrúgta magát az utolsó fokról és felegyenesedett. Fóliák feszültek a gyámoltalan ablakkeretekben. Minimális védelem a természet viszontagságai ellen. És annál is gyengébb próbálkozás a behatolás meggátolására.

Végre, gondolta Miles. Miután szétszakított egyet gyorsan bebújt egy szobába. Először a jóleső melegség csapta meg. Másodszor pedig a vaksötét. A hold minimális fénye ugyan átszűrődött az ablakot fedő anyagon, azonban arra nem volt elegendő, hogy lásson is maga körül.

Folyt. köv.


Beyond Good and Evil - Jó és rossz felett

Tartalomjegyzék


1. A béke szigete

1.1. A világítótorony ostroma

1.2. Az Alfa-osztag felszabadít - Felszabadítók

1.3. Pénzszűke


2. Fekete Sziget

2.1. A váratlan küldetés

2.2. Jade és Paige felfedez

2.3. Mr. De Castellac elégedett


3. Az Írisz-hálózat

3.1. Shauni ébredése 

3.2. Az Akuda-bárban

3.3. Elveszett jelentés


4. Az első bevetés

4.1. Bizonyítékok terítéken

4.2. Paige-t túszul ejtik

4.3. Nincs visszaút


5. Út a vágóhídra

5.1. Előzés a szervizúton

5.2. Nem maradt idő

5.3. Fedőneve: Főnök


6. A Beluga

6.1. Eltitkolt múlt

6.2. Lerombolt világ

6.3. Új lendület


7. Az utolsó jelátvitel

7.1. Ismeretlen terepen

7.2. Túl késő

7.3. Élet és halál ura


8. A kriptában

8.1. Ellenség fogságában

8.2. Nehéz ébredés

8.3. Shauni halála


1. A béke szigete


1.1 A világítótorony ostroma (fontos témák: Yima és Jade viszonya, Yima és Jade gondolkodása a helyzetről külön-külön)

Sós, friss levegő járta át a tüdejét, miután mély lélegzetet vett. Oxigénnel dúsított vére elmosta gondolatait, kellemesen felszabadító érzést hagyva maga után. Gyenge napsugár csiklandozta az arcát, a pirkadat átmelegítette testileg, lelkileg.

Élelem után kutató sirályok kurjongatása elegyült a tenger morajlásával. Igyekezett nem gondolni semmire, mégse haragudott a mellette fészkelődő Yima-ra, aki megzavarta ebben. Helyette elmosolyodott és kikukucskált résnyire nyitott szemhéja alól. Yima értetlenkedve méregette Jade-t, hogyan lehet képes arra, hogy kitart egy ennyire nehéz pózt, s még csak nem is esik nehezére.

- Na jó, feladom! - nyögte a földről feltápászkodva Yima.

Jade könnyedén leengedte levegőbe emelt lábát, egy utolsó mély lélegzetet vett, majd a gyakorlat befejezését jelezve kinyitotta a szemét.

- Nincs elég kitartásod - kezdte a szentbeszédet. - Keményen kell próbálkoznod és türelmesnek kell lenned. Csak így juthatsz eredményre.
- Ne oktass ki folyton! - vágott közbe Yima. Keresztbe fonta kezeit és a horizontra emelte tekintetét.
- Ez nem fogja őket visszahozni.

Jade végigmérte az ifjút. Hillys távoli falai a víztükör felé emelkedtek, dombjain megannyi torony egyenesedett az ég felé. Apró hajók százai szelték a hullámokat, megannyi apró pont cikázott az égbolton. Nyugalom és béke honolt amerre a szem ellátott. Semmilyen jel nem utalt arra, hogy bármi is bolygatná a kolónia életét. Hillys képe tükröződött Yima szemében.

- Úgy csinálnak, mintha nem történne semmi. Mintha nem tudnák mi folyik körülöttük.

Yima is elvesztette a szüleit. Mindez azonban nem magyarázza meg miért érzékenyebb a többieknél.

Jade komoran fordult Hillys felé. A gondolatok, amiket kiszorítani igyekezett a fejéből most ismét megrohanták. Hillys valóban idilli képet festett. A legnyugtalanítóbb az egészben viszont éppen az, hogy mindig ekkor érte támadás. Az utolsó óta már éppen elég idő telt el, s a városlakók visszanyerték napi rendszerességüket.

Jade és társai biztonságból kémlelhették a határokat, lakhelyük mindig is kívül esett a veszélyeztetett területektől. Nem telt el úgy bombázás, hogy ne nézték volna végig és ne adtak volna hálát azért, hogy nem őket érte a baj.

- És mi is pont úgy csinálunk.
- Ezen a szigeten béke van. Tudom, hogy dühös vagy, amiért elveszítetted a szüleidet. Egy napon bosszút állhatsz rajtuk, ha akarsz. De még túl fiatal vagy.

Jade Yima-ra nézett. Sokszor lezajlott köztük ez a beszélgetés és mindig veszekedéssel ért véget.

- Élnünk kell az életünket. A háborút nem mi irányítjuk. Azzal segítünk a legtöbbet, ha magunkon segítünk. - Jade próbált őszinte lenni Yima-val, de a fiúnak sosem volt elég ennyi magyarázat. Nem értette meg miért nem vethetünk véget mi magunk ennek az egésznek. Fel sem foghatta hogyan bujkálhatunk itt ezen a szigeten, távol a szárazföldtől és nézzük végig, ahogy odaát szenvednek. Haragudott a körülötte élőkre, amiért ilyen világot hoztak létre, s amiben élni kénytelen.

Jade békítően Yima vállára tette a kezét, de a fiú lerázta.

Az a világ, amit Paige hozott létre, s amit mostanra Jade-del közösen felügyeltek arra volt hivatott, hogy menedékül szolgáljon azon gyerekeknek, akiknek a háború tönkre tette az életét. Szívszorító érzés volt, hogy nem tudja Yima tudtára adni. Mindent elkövetett ennek érdekében. Előtérbe helyezte Yima-t mindegyik gyerekkel szemben. Többet foglalkozott vele bármelyiküknél. Úgy gondolta, a vele töltött több idő megéri a fáradozást.

Az utóbbi időben ugyanis fáradozásnak élte meg. Haragudott Yima-ra, amiért az olyan csökönyös volt. És emiatt haragudott saját magára is, amiért duplán kudarcot vallott. Nem tudta jobb belátásra bírni Yima-t és elveszítette a kontrollt érzelmei felett. Hogyan is mondhatta azt, hogy álljon bosszút? Mindennél jobban szereti a gyerekeket, sosem tenné ki őket veszélynek.

- Menjünk föl reggelizni - indítványozta Jade. - Biztos te is éhes vagy.
- Jade... - Yima ijedten a lány felé fordult. Egy közelükben álló fa törzsében talált kapaszkodót. - Jól vagy?

Jade nem válaszolt rögtön. Megdörzsölte szemhéjait, majd megrázta a fejét.

- Csak leeshetett a vérnyomásom. Hirtelen fordulhattam. De már jól vagyok.
- Biztos?

Jade mosolya nem volt őszinte, de Yima nem faggatózott tovább. Szó nélkül indult el Jade előtt, aki az apró sziget partjáról feltekintett a világítótoronyra. A felkelő nap első sugarait megtörten verte vissza, így hunyorogva tudott csak gyönyörködni benne. Tömör erődként büszkén magasodott a kék égbolt előtt. Gondolatai ismét kitisztultak, ahogy átjárta a jóleső érzés, hogy ez a csendes reggel talán egy nyugodt nap ígérete.

Ezt a gondolatot gyökerestül tépte ki a fülébe hasító robaj. Távolinak, mégis minden eddiginél közelebbinek érezte. Legrosszabb félelme hasított tudatába. Még egyszer nem vallhat kudarcot, uralkodnia kell magán, tisztán kell gondolkodnia.

Felnézett az égre. A meteorok, amik eddig elkerülték a szigetet és biztonságos távolságban záporoztak a szárazföldre, ijesztő valósággal szelték keresztül a légkört. Jade éppen felocsúdott, mikor nem messze tőlük elsüvített az első meteor.

- Vigyázz! - Jade rávetődött Yima-ra, hogy megvédje a szétrobbanó szikladaraboktól.

Miután megbizonyosodott róla, hogy nem esett bajuk a hátára kapta Yima-t. Futásnak eredt, nem törődve vele mi kel ki a meteor belsejéből.

Biztonságba kell helyeznem Yima-t és a többieket, gondolta Jade, semmi más nem számít. Felkapaszkodott a tetőre vezető ösvényen, Yima testsúlyát meg sem érezte. Az adrenalin szétáramlott az ereiben, az ereje megsokszorozódott. Az apró test erősen kapaszkodott a nyakába, de eszébe sem jutott megigazítani.

Meteorok csapódtak körös-körül mindenfelé a földbe, homok kavargott a levegőben. A légzése elnehezült. Talán a torkára tapadt kezek, talán a felkavart füst okozta azt, hogy egy pillanatra elszédült. Talán ezek együttes ereje bénította meg Jade érzékszerveit, mindazonáltal egy csapásra elgyengült. A fejében villámok cikáztak, utolsó emléke a földet érés volt, aztán rászakadt a kongó, sötétlő csend.



1.2. Felszabadítók (fontos témák: Jade földöntúli látomása, Paige szkepticizmusa az alfa-osztaggal szemben)

Egyedül volt és fázott. Nyoma sem volt a meteoroknak, de a szigetnek se. Valaki azonban mozgott a sötétben.

- Yima? - próbálta erőtlenül Jade, de nem jött ki hang a torkán. A fagyos hang ami megszólalt nem az övé volt. Vastag csápok bontakoztak ki a semmiből és csavarodtak köré.

- Végre megtaláltalak! Olyan régen kereslek, hogy már nem mertem reménykedni!

A hang felerősödött és többszörös visszhang kíséretében betöltötte a fejében levő kongó ürességet. Földöntúli jellem volt ez, nem emlékeztetett emberre.

- Annyi éve már! Annyi hiábavaló áldozat és halál nyer így értelmet! Minden egyes kirobbantott háború megérte a fáradozást! És úgy látszik, ez lesz a legutolsó!

Jade számára furcsán ismerősen csengtek a szótagok. Furcsa kettősség zajlódott le benne. Ugyanannyira rettegett a gazdájától, mint amennyire vonzotta. A nyálkás, cuppogó hangok sem zavarták.

- Vess véget a szenvedéseknek! Gyere el hozzám és véget ér a háború! Kellesz nekem!

Az utolsó mondat, mint egy sikoly, megálljt parancsolt a csalogató érzésnek. Elvágta azt a mézes fonalat, amit örömmel követett. A kijózanodással felérő villámcsapás fehérre mázolta az uralkodó sötétséget, szétszakította az egyre szorongatóbb csápokat és Jade ismét egyedül volt.

- Jade... - szólította egy távoli hang. Ez is visszhangzott, de jóleső érzéssel töltötte el. Őszinte bizalom és nyugalom szállta meg. A hang egyre közelített, majd egy kettős árny vetült fölé. Aztán a két alak eggyé vált és a szédülés elmúlt. Jade örömmel nyúlt az agyarakkal keretezett arc felé.

- A gyerekek! - Jade visszanyerte öntudatát. Feltápászkodott és Paige felé fordult. - Hol vannak a gyerekek?

- Nyugalom, nyugalom! - Egy tömzsi, de feltűnően ruganyos mozgású disznó segített visszanyerni az egyensúlyát. Hangja mély volt és emlékeztetett a röfögésre, mégis érthetően szólt. Biztonságérzetet sugárzott magából, tökéletesen elhitette az emberrel, hogy ura a helyzetnek. - A toronyban vannak, biztonságba helyeztem őket.

- És Yima? - nézett körül Jade.

- Itt volt veled. Woof-fal találtunk rátok. Már nyugtalankodott egy ideje, meg sem lehetett állítani, egyenesen hozzátok vezetett. Mostanra már visszaérhettek.

- Jade aggódva forgolódott jobbra-balra. Nem értette miért maradt hirtelen abba a robajlás-sorozat.

- Mi történt a meteorokkal?

- Az ion-pajzs kívül tartja őket - mutatott a horizont felé. - Amint látod, még működik, rákötöttem a generátorokra, de nem fogják sokáig bírni.

- Gyors megoldást kellett találnom...

Hát persze, az ion-pajzs! Nem értette honnan ez a hirtelen jött tompa csend. Ez a házilag barkácsolt verzió azonban sokkal haloványabb színt produkált, mint a főhálózatról működtetett.

- Persze, hiszen lekapcsolták az áramot - emlékezett Jade. Az árvaháznak nem futotta a számlákra, ezért sokszori felszólítás után nemrég megvonták a szolgáltatást.

A foszforeszkáló plazmarácsokon túl azonban idegen lények sorakoztak. A pajzs kérgét kaparászták. Azonnali fenyegetést és sokkal égetőbb problémát jelentettek pillanatnyilag, mint a kiegyenlítetlen tartozások.

- Mit tegyünk?

- Menj a gépházba, Paige bácsi. Feltartóztatom őket.

- De Jade, túl sokan vannak!

- Nincs időnk vitázni, a pajzsok nélkül végünk van! Meg kell védenünk a gyerekeket, amíg nem jön a segítség!

- Ha áttörnek harcolnunk kell. - Paige farzsebéhez nyúlt, előhúzott belőle egy félméteres vasdarabot és átnyújtotta Jade-nek. - Tudod hogy kell használni.

- A kandzsi-m, hát persze! - azzal a vasdarabot a közepénél megcsavarta és végeit ellenkező irányban széthúzta. Ezzel megkétszerezte a bot méretét, s ismerős mozdulatot téve vele védekező pozícióba állt. Egyszerre világossá vált számára mit kel tenni. Régen tapasztalt bizonyosság mondatta vele a következőt:

- Menj a gépházba, Paige bácsi. Feltartóztatom őket.

- De Jade, túl sokan vannak!

- Nincs időnk vitázni, a pajzsok nélkül végünk van! Meg kell védenünk a gyerekeket, amíg nem jön a segítség!

Paige sokatmondó pillantást váltott Jade-del. Tudta, hogy a lánynak igaza van, de volt ebben az egyetértésben valami nyugtalanító dolog is, ami a segítséget illeti. Vagy csak félreérti bácsikáját és az iránta való őszinte aggódást olvasta ki a szeméből?

Nem volt ideje tovább rágódni. Az ion-pajzs hajszálvékonnyá halványodott és utat engedett néhány földönkívülinek. Jade előrelendült és keményen, gondolkodás nélkül lesújtott. Az idegenek légzőkészülékére célzott, jól irányzott csapást mért a smaragdzöld üvegburára és ripityára törte. Hörgő sikoly metszette a teret és a fuldokló test a földre zuhant. A másik gondolkodás nélkül Jade-re vetette magát, a lány nyakára fonva jéghideg ujjait. Felemelkedett a földről magával rántva túszát. A levegőben folytatódott a viaskodás. Jade igyekezett kiszabadítani magát fogva tartója kezéből, de egyre kevesebb energiája maradt a küzdelemre. Elhűlő tekintete találkozott a zöld maszk mögötti lényével, majd lelassult körülötte az idő.

Fagyott levegőt lélegzett, és távolról ismét mámorító hang szólította.

- Shauni! Várok rád, Shauni! Gyere el hozzám és vége lesz...

Jade ismét a szigeten találta magát. A nyakára fonódó ujjak engedtek a szorításon és Jade aláhullott a magasból. Sajogtak a tagjai. Mégis erőt vett magán és újra felállt. Kézbe vette elejtett fegyverét és készen állt az újabb hullámra. De csupán távolodó alakokat látott. Az ion-pajzs egy utolsó leheletnyi villanást követően végleg kihunyt, utat nyitva a robajlásoknak. Ezúttal azonban égbelövellő villanások sorjáztak, távozó idegenek meteorkapszuláinak felszálló füstölgése.

Jade csak állt és bámulta a rombolás és a kőzápor hagyatékát.

"Várok rád, Shauni!"

Egy kicsavart fatörzsön ujjnyi mély bemetszések nyomát fedezte fel.

"Gyere el hozzám..."

- Jade! - Paige döcögött felé kurta lábain. - Hála Istennek nem esett bajod! Épp időben adták fel, a pajzs nem bírta már tovább.

Jade a földön fekvő holttesthez lépett. A betört légzőmaszk mögött mozdulatlan, de még így is ijesztő test rejtőzött. Az átélt borzalom még mindig fogva tartotta.

- Látom elintéztél egyet. Szép munka. A legsebezhetőbb pontján támadtad. A többinek biztosan inába szállt a bátorsága - nevetett fel Paige. - Na tessék, megjött a felmentő sereg, éppen időben... - bökött Paige az égboltra, többet tudomást sem véve a halottról. - Jönnek learatni a babérokat.

Jade fekete pöttyöket látott kiemelkedni a szárazföld felől. Gyorsan közelítettek sugárhajtású hajóikkal és egyenesen a sziget felé tartottak. Nemsokára nehézség nélkül landoltak azon a helyen, ahol Jade megküzdött a védelmi vonalon átszivárgó idegenekkel. Az űrhajó fenekén, annak kör alakú nyílásából a földre irányuló kék transzfer-sugáron keresztül, marcona egyenruhások árasztották el a területet.

- Asszonyom, most már megnyugodhat - lépett oda Jade-hez az egyik katona -, az Alfa-osztag megérkezett. Nem vesztegettük az időt, azonnal elindultunk, ahogy tudomást szereztünk a támadásról. Szerencséjük, hogy elijesztettük azokat a férgeket, különben bajuk is eshetett volna. Ne köszönje, ez a dolgunk!



1.3. - Pénzszűke (fontos témák: Jade látomása, Paige rosszul leplezett felhőtlensége az alfa-osztaggal kapcsolatban, nincs egyenleg az ion-pajzs újbóli beindítására egy esetleges újabb támadás esetén)

- Nem értelek...

Jade az árvák körében ücsörgött a nappaliban. A kandallóban csendesen recsegett a tűz, a rádióból halkan szólt az alfa-osztagot dicsőítő szólam. Paige fel-alá járkált a nappalival egy légtérbe épített konyhában, s nem talált nyugtot.

- Nem értelek Paige bácsi... Mi aggaszt annyira?

- Hát, lássuk csak... - Paige hirtelen megállt és komoly arccal Jade-re nézett. - Először is összeesel nekem minden látható ok nélkül, és le merném fogadni, hogy mi az az ok.

Jade kissé megijedt attól, ami következni fog, nem tudta milyen magyarázattal szolgálhatna a hirtelen jött víziókkal kapcsolatban. Keményen állták egymás tekintetét:

- Nem eszel! Megvonod magadtól azt a keveset, nem törődve a következményekkel! Mi lett volna, ha a parton ájulsz el és nem értek idejében a gyűrű védelme alá? Szerinted ott is biztonságban lettetek volna?
- Te tudod a legjobban Paige, hogy szűkösek a készletek. A gyerekeknek sokkal fontosabb jól lakniuk, mint nekem.

Jade fellélegzett. Nem ugyanarra gondoltak hát de Paige-nek igaza van. Az étel sokkal sürgetőbb ügy.

- Jól lakni? - Paige nem hitt a fülének. - Jade, te egyáltalán nem eszel, se sokat, se keveset. Nem is értem, honnan van energiád egyáltalán a létezéshez.

Jade körülnézett a gyerekeken. Egyesek arcán értetlenkedés, másén félelem ült. Még mindig nyomát viseli rajtuk a megrázkódtatás, gondolta. Most igazán itt lenne az ideje a bátorításnak. Meg kell nyugtatni őket, hogy minden a legnagyobb rendben van és mindez nem fog megismétlődni.

- Majd szerzek enni. Újra munkába állok és akkor lesz pénz élelemre. Most, hogy a háború eddig elhúzódik kénytelenek leszünk mindketten a szárazföldön boldogulni.

Paige észrevette, hogy Jade kitért a válasz elől, de gondolatban megdicsérte ezért.

- Jó - bólintott. - De nem szeretném, ha valami olyat csinálnál, amivel...

- Újra fotózni fogok - hadarta Jade.

- ... veszélybe sodornád magad... MI???

Paige-et elöntötte a pulykaméreg. Ettől a választól félt a legjobban és nem tudott nem szemet hunyni aggodalma felett.

- Az túl veszélyes! Nem nyomozhatsz megint a saját szakálladra. Amikor a múltkor a veszélyeztetett állatfajok után nyomoztál akkor is csak a jóisten mentett meg téged a kalamajkától!
- Bácsikám, bácsikám! - emelte fel tiltakozásul a tenyereit Jade. - Először is, ez egy nagyon jól fizető alkalmi megbízás! Másodszor, ha akarsz elkísérhetsz, senki nem tiltja!

Jade szavai látszólag lenyugtatták Paige-t. Nem kezdett el újra járkálni, csak kimerülten nézett maga elé. Totálisan lefegyverezték a hallottak.

- Na, meggyőztelek?
- És ki vigyáz rájuk, amíg távol vagyunk?

A gyerekek most mind Paige-re néztek. Őket meggyőzte Jade érvelése.

- Vállalom! - Jade és Paige is a hang irányába fordult. Yima most előlépett a sarokból, ahol eddig magányosan álldogált. Mivel még mindig nagyon fiatal volt, de így is a legidősebbnek és legnagyobbra nőttnek számított, ezért egyikük se látta akadályát, hogy megvétózza a felajánlkozást. A többiek titkon felnéztek Yimára, egészen biztosan hallgatni fognak rá.

- Jó, nem bánom! - szólt Paige. - De Woof azért itt marad és szemmel tart titeket.

A megtermett szőrös domb, most megmozdult neve hallatán, leborítva magáról a rátelepedett gyerekeket. Nagyot vakkantva rázogatta farkát, körbenyalogatva maga körül mindenkit, akit ért. Mind felnevettek kedvencük akcióján.



2.1 A fekete sziget - A váratlan küldetés

Jade és Paige azon ügyködött, hogy életet leheljen az elektronikába. Egyfolytában bácsikáját hallotta, aki megállás nélkül szapulta a kábelrengeteget. A műszerfal alatt feküdt egy kis kocsin, csak kurta lábai rúgkapáltak egy-egy indulatosabb kiszólásnál:

- Ezt nem hiszem el! Hiszen már átfűztem! Miért nem tartja meg? Ez meg itt mitől tapad úgy össze!

Jade nézte az élettelen monitort, várta, hogy Paige csodát tegyen, de csak a kalimpáló cipőket látta.

- Hogy haladsz? - tett kósza kísérletet.

- Netán az asztal torzítja azt amit mondok? Szerinted hogy haladok, Jade?

- Mi lenne, ha megpróbálnánk Secundot? Hátha belülről életet tud lehelni a masinába!

- Előbb ásol nekem egy sírt és raksz bele élve, mint hogy egy gép nálam okosabb legyen! Megoldom ezt a problémát, ha addig élek is!

Jade elmosolyodott. Ismerte bácsikája makacsságát a szoftverek felől. Secundoról sajnos ugyanaz volt a véleménye, mint bármelyik intelligens szoftverről. Nem értette, mennyit fejlődött a technika az utóbbi időben. Paige szakértelméhez ettől függetlenül nem férhetne kétség. Jade folyton biztosította erről bácsikáját, az mégsem hagyott alább a szoftfób kinyilatkozásaival.

- Nehogy már egy robot okosabb legyen nálam! Jade, ezt te sem gondolhatod komolyan! Nem természetes, ha ennyire rábízzuk magunkat.

- Secundot a világ minden pontján használják! Te sem lehetsz olyan okos, hogy minden problémára tudd a megoldást. Eredetileg is azért hozták létre, hogy univerzálisan mindenre problémára tudja a megoldást.

- Eredetileg is? Mintha azt mondtad volna, a tiéd nem teljesen eredeti megoldás. - Jade tudta mire gondol bácsikája. Neki nem futotta az eredeti Secundo programra, ezért tört verziót használt belőle. Az egyetlen különbség csupán a nyelvezetben volt utolérhető. Secundo csakis latino akcentussal volt hajlandó megszólalni. Olyan frázisokat engedett meg magának, melyek keveredtek anyanyelvükkel. - Még a fülemet is bántja, ha belekezd. Borzasztó figura. Nem is értem miért nem törölted még.

Jade majdnem rávágta, hogy mennyit segített már neki Secundo. Rengeteget tanult tőle technikáról és barkácsolásról. Nem akarta megbántani vele Paiget, ezért hallgatott.

- Mikor kaptad a levelet? Miért csak most szóltál róla? - váltott témát Paige.

- El akartam dönteni előbb elvállalom-e. Addig nem akartalak vele terhelni. Tudtam, hogy ki leszel bukva.

- Nem vagyok kibukva - lóbálta meg cipőjét Paige, majd nyugalmat erőltetett magára -, csak folyton azt érzem, keresed a bajt. Megtalál az anélkül is, hogy keresnéd. Te meg elébe mész! Nem értelek.

- Nos, most már kész tények elé vagyunk állítva. Kell a pénz, a megbízatást pedig elfogadtam.

- De hiszen még bele sem egyeztem!

- Bólogattál...

- Minden gyerek engem nézett, persze, hogy bólogatok! Áhhh, fránya kábelek...

- Secundo már kézbesítette is a választ. A Fekete-szigetre megyünk.

- Már megint Secundo. Hallani sem akarok róla! A Fekete-szigetről meg még kevésbé. Veszélyes hely. Egyedül egészen biztosan nem engednélek el. Miért nem kapja már be a menetet ez a csavar?

- Ebben egészen biztos voltam - mormogta magában Jade és lekapcsolta övéről okos-szettjét. Rákukkantott Paige-re, aki még mindig az asztal alatt kuporgott. Bekapcsolta a szerkezetet és gyors ujjmozdulatokkal életre hívta a javító programot. A képernyőn felbukkant Secundo. Üdvözlésre nyitotta száját, de Jade egy mozdulattal elhallgattatta. Rámutatott a fekete monitorra, öklét összezárta és párszor megforgatta; meg tudod javítani? Secundo kikukkantott a képernyőből, mutatott egy "laza semmiséget" és eltűnt a képernyőben.

- Remélem nem neheztelsz ezért.

- Nem, nem, dehogyis - hadarta zavartan Jade. A képernyő felvillant és megjelent rajta Secundo, aki Paige-hez hasonlóan nekilátott a gép életre keltésének. Persze szoftveresen.

- Én tényleg a legjobbat akarom neked Jade. Neked és a gyerekeknek. Ti vagytok a mindenem, és felesleges hősködésnek nincs helye, ha azt akarod, hogy felnőttként kezeljelek. Nem volt olyan rég, hogy még egy voltál közülük. Ne feledd.

- Nem feledem, ne aggódj - komorodott el Jade. - Mindig eszembe jut, ne félj.

- Ennek szívből örülök. Na van már valami? Vagy üres?

Secundo kettőt pöccintett egy laza kapcsolón és betolt egy polcot a helyére. Leporolta magát, összecsapta a tenyerét és bólintott.

- Úgy látom pislákol benne az élet.

- Na csakhogy. Tudtam, hogy a tengelyprocesszor lesz a ludas. Túlságosan elavult, ráfér a helyrepofozás. Állítsd be rajta a többit.

Jade felpattant egy támla nélküli bárszékre, odapördült a monitor elé és billentyűzetet ragadott.

- Secundo se csinálhatta volna jobban - pötyögte a parancsokat egymás után.

- Látod? Erről beszélek! Minek ide az a bastardo?

Jade azt remélte Secundo épp elfoglalt és ezt nem hallotta, de akárhogy is, elégedetten figyelte a felpörgő életjeleket.

- A sufnipajzs újra működik. Persze nem akkora a kapacitása, mint az eredetinek, de megteszi amíg ki nem egyenlítjük a számlát. Akkor aztán nincs az a DomZ ami ide beteszi a lábát.

- Még be kell ugranunk a Mammago-ba - porolta le magát Paige, miután kikászálódott az asztal alól. A Habszelőre is ráfér egy csinosítás. A hidraulika olyan régen volt használva, hogy azon se csodálkoznék, ha már nem működne. A propellerek is nyikorognak.

- Jól van bácsikám. Útba ejtjük.

- Lenn találkozunk tíz perc múlva. Készülj el addigra.

Azzal Paige kiviharzott a szobából. Nem telt el néhány másodpercnél több és az okos-szett felberregett.

- Ha még egyszer bastardonak hív az a bastardo, összekócolom az agyarát!

- Nem gondolta komolyan, Secundo. És különben is, mióta vagy ilyen érzelmes?

- Egy szoftvernek is lehetnek érzelmei. Mégiscsak egy komplett operációs rendszerért felelek. Fájlok sorsáról döntök nap-nap után. Hogy melyik legyen ideiglenes és melyik állandó. Mi kerüljön a Lomtárba és mit mentsek a Felhőbe... Néha élet és halál urának érzem magam. Erre jön egy ilyen... Vandalo! Madre! Dios Mio!

- Nyugodj meg, Secundo. Nagyon szép munkát végeztél! Megdicsérlek!

- Millionáre köszönet. És ha most megbocsátasz, megyek vissza töredezettség-mentesíteni! Adios!

Jade jobban belegondolt és talán mégsem a latin akcentus volt az egyetlen különbség az eredeti és a tört verzió között. Bármiben le merné fogadni, hogy bolti verziója tized ennyire sem veszi mellre, ha egy felhasználó dühében valamit a fejéhez vág.



2.2 Jade és Paige felfedez

Habszelő a hegy gyomrába vájt dokkban várta az indulást. Apró mozdulatokat tett erre is, arra is, attól függően merre sodorta a víz. Körülötte narancsszínű halak úszkáltak. A kristály tiszta vízben nyomon lehetett követni őket, miképp próbálnak Habszelő bizalmába férkőzni. Primitív memóriájuk nem törődött bele a vereségbe. Újra és újra körüludvarolták a vasfenekű óceánjárót. Annak zöld testéből egy-egy sugárhajtású ionmeghajtó nőtt ki. Aljzatára légpárna volt telepítve, sok kellemetlen becsapódástól megkímélve már a kétéltűt. Jade belefeledkezett az összképbe.

- Mikor jöttök vissza? - kérdezte tőle a semmiből előkerülve Yima.

A lány örült annak, hogy tapasztalja a fiún a felelősségtudat apró szikráit. Való igaz, hogy már most egyedül hagyta a többieket, és ha gonosz akart volna lenni vele, akkor ezt megemlíti, de Jade ha akart volna se lett volna rá képes. Megszakadt volna a szíve. Márpedig a fiú értük aggódik és a visszatértük felől érdeklődött. Nem lett volna oka akkor se, ha képes rá.

- Amilyen hamar csak tudunk. Bízom benned, hogy helyt állsz majd - tette kezét a fiú vállára. Yima ezúttal nem rázta le. Kihúzta magát és bólintott.

- Siessetek.

Nagy robajjal lépett ki egy oldalsó folyosóból a disznóképű nagybácsi. Horkantásai annak a jelei voltak, hogy valami miatt szörnyen izgatott.

- Mi az, bácsikám? Csak nem izgulsz a kirándulás miatt?

- Ami azt illeti kerítettem magamnak okot az izgalomra. Jobb, mint szívni az agyaram. De mindent a maga idejében! Indulás!

- Úgy legyen - nevetett Jade. Elbúcsúzott Yimától, aki ott maradt a stégen.

Jade felkapaszkodott Habszelőre. Csapóajtaján keresztül behuppant a belsejébe. Kisebb és nagyobb monitorokkal, valamint egy vezérlőpulttal került szembe. Beindította a kétéltűt, majd felnyitotta a hátsó zsilipet. Paige kényelmesen lépett a fedélzetre. Yima integetett nekik, folyamatosan eltűnve, mialatt visszazáródott. A vezetőülésnél Jade, mellette Paige foglalt helyet. Az utastérben további néhány ember is elfért volna gond nélkül. Kialudtak a fények, a monitorok vibráltak csupán. Rajtuk keresztül vált láthatóvá a periszkópos, perifériás kamerarendszer által letapogatott környezet. Minden irányból pásztázásra került. Még alulról is.

- Jajj, de cuki halacskák! Cukik vagytok, igen! Barátkoztok Habszelővel? Egyelek meg Titeket!

- Khmmm, khmmm - köszörülte meg a torkát Paige.

- Jól van már, na! Indulunk!

A barlang szája felé indultak. Búgott és kerregett a propeller. A dokk elmaradt mögöttük, ahogy a halacskák is, Jade nagy bánatára.

- Kíváncsi vagyok, mi marad épségben a világító toronyban, mire visszatérünk.

- Bácsikám! Hogy gondolod? Bízz Yimában! Rendben fogja tartani a dolgokat!

- Mivel te vagy az örök pozitív világszemléletű kettőnk közül, ezért attól félek, nekem kell fenntartani az egyensúlyt.

- Aha! Már értem az örökös zsörtölődésedet!

Kiértek a szikrázó napsütésre. A monitorok megvakultak egy pillanatra, de aztán lassacskán előszüremlett a Hillys-öböl. Milliónyi cikázó, úszkáló teremtmény. Hajók és létformák kart karöltve. Egy villogó reklámfelület repült el egy nagyobb hajó felé. Fedélzetén hirtelen megjelent sok polgár. A korláthoz nyomultak, hogy lássák a legújabb hirdetéseket, még annak az árán is, hogy összetapossák egymást.

- Ilyenkor látszik, hogy a polgár nem megfelelő kifejezés rájuk. Rászolgáltak az állat jelzőre.

- Hisz tudod, mennyiféle lény népesíti be Hillyst! Nem mind ember, mint én! Te sem vagy az!

- Nem attól függ, hogy nézel ki! A viselkedéseden múlik ki vagy, mi vagy. A stílus maga az ember. És az ember vívmánya a polgári minőség. Ezt becsülöm bennük.

A Mammago garázs egy úszó javítóműhely volt. Jól látták a hatalmas pálmafát, amely akkorára nőtt, hogy törzse képtelen volt ellenállni a gravitációnak és koronájával kis híján belehajolt a vízbe. Jade és Paige visszajáró vendégei voltak az emberszabású orrszarvú-triónak. Babukar már messziről kiszúrhatta őket. Reccsent a hangszóró.

- Szép jó napot nektek, vándorok! Betéptek-é... Akarom mondani beléptek-é hozzánk?

- Jövünk Babukar! Lenne itt egy kis meló!

- A hármasba gyertek, odaküldöm Issamot. Várni fog rátok.

Babukar bontotta a vonalat. A messzeségből már látható volt, hogy a sok ajtó közül az egyik felnyílik. Felette egy nagy hármas villogott.

Jade könnyedén leparkolt, dacára a szűk és sötét parkolónak. Kinyitotta a hátsó zsilipet. Issam már várta őket. Majd' három méteres, két lábon járó rinocérosz, fején piros-sárga-zöld kötött sapka, amiből mű rasztafonatok lógtak alá.

- Áldás, békesség Nektek! Mi a gond a madárkával?

- Ami azt illeti irtó makacs és folyton keresi a bajt!

- Ha-ha - intett Jade és tovább ment, magára hagyva a két szakit. - Szóljatok, ha kész. Beköszönök Halnak és Babukarnak.

- A fülkében vannak - mutatott Issam a folyosó felé. Jade láthatóan ismerte a járást. Határozott lépéssel indult a mutatott irányba anélkül, hogy visszanézett volna. Issam Habszelő felé fordult és alaposan szemügyre vette a fémmadarat. Nekiláttak Paige-dzsel a munkának. - Ami azt illeti eléggé elfoglaltak.



2.3. Mr. De Castellac elégedett

A gépzsír és az olaj nehéz illata sem émelyítette annyira Jadet, míg elhaladt a műhelyek mellett, mint az a tömény illatorgia, amit akkor szippantott be amikor benyitott a társalgóba. Hal épp egy vékony, ám egyre vastagodó fehér csíkot fújt ki orrán. Babukar pedig a fejét rázta az ütemre. A hangszóróból Bob Marley egy slágere szólt. Ugyanolyan orrszarvú kinézetük volt, mint Issamnak. Babukaron azonban látszott az idő vasfoga. Hal szeme körül pedig egy jókora fekete folt éktelenkedett.

- Sziasztok - hessegette a füstöt Jade.

- Ola, Jade! Csukd be, kimegy a friss levegő! - intett Hal. Nagyot szívott a kis rakétából, a vége felparázslott. Benn tartotta a füstöt és odanyújtotta Jadenek.

- Nem, köszönöm - zárta be az ajtót maga mögött a lány. - Még mindig nem élek ilyenekkel.

- Te tudod, kislány, pedig ránézésre nem ártana. Feszültnek tűnsz - fújta ki Hal a levegőt és odanyújtotta Babukarnak.

- Nem tudod, mi a jó. Mert még nem tapasztaltad, azért - vette át a jointot Babukar. - Mindaddig elveszett maradsz, amíg nem találsz rá a belső békédre.

- Köszönöm, fiúk, de remekül vagyok. Leszámítva a legutóbbi életveszélyes támadást, azt gondolom elég unalmas az életem.

- Támadást? - köhögött Babukar. - Megtámadtak titeket, Jade? - értetlenkedett Hal. - Még sosem támadtak a szigetetekre. Mégis miért mentek oda? A háború Hillysszel folyik tudtommal.

- Én is így tudom. De néhány eltévelyedett aszteroida úgy gondolta nálunk keresi meg a belső békéjét. Ha jobban belegondolok, legközelebb szólok a DomZoknak, hogy nálatok biztos megtalálják. Rendben?

- Tudod, mit beszélnek a cinizmussal kapcsolatban, Jade? - nyúlt a sodronyért Hal. - Nem. Mit? - Azt mondják - vette át a szót Babukar -, a cinizmus menekülés a szembesülés elől. Mindezt leszámítva őszintén örülök, hogy jól vagytok. Ugye a gyerekek is jól vannak?

- Kösz, Babu. Mindenki egészséges. Azonban dolgunk lesz Paige-dzsel. Elmaradt számlákról kell gondoskodnunk. Megyünk tovább a Fekete-szigetre.

- A Fekete-szigetre? Vigyázzatok magatokra, Jade. Nem véletlenül hívják feketének. Sötét dolgok történnek arrafele.

- Nem lehet sötétebb annál, mint Paige bácsi hangulata mostanság.

Hal egy utolsót szívott a fehér csikkből, aztán elnyomta a tálba.

- A bácsikád dörzsölt róka. Hiába vannak agyarai. Akkor is egy élemedett fickó. Biztos megvan rá az oka.

- Nehéz neki. Nem elég a gyerekekkel foglalkoznia, ott van az ionpajzs is. A napkollektorok, az állandó civódása Secundoval. Mindig van miért bosszankodnia. Habszelő csak egy újabb tétel a listán. - És ott vagyok én is, gondolta Jade.

- Habszelő miatt nem kell aggódnia. Issam keze aranyat ér. Már biztos lokalizálta a problémát. Menjünk, nézzük meg.

- Egy pillanat - fordult a sztereo felé Babukar. Kettőt kattintott a berendezésen és Bob Marley elhallgatott.

- Miattam igazán ne, odavagyok a reggiért.

- Oh, ne aggódj Jade, mi is - kacsintott titokzatosan Babukar.

- Szerencsétek, hogy befejeztük a pofozgatást. Habszelő kész az útra. De ha pár perccel hamarabb nyomjátok át ide a zenét, Issam egy szöget nem rakott volna onnantól fogva arrébb.

Paige várta hármójukat a dokkban. A hármas móló mellett Habszelő ringatózott. Új, türkizkék propellert kapott, polírozása pedig csodásan tündökölt.

- A belseje pont így lett kipofozva. Pikk-pakk befejeztük.

Amíg Jade ámuldozott, Babukar odalépett Issam mellé, hogy együtt rázzák rasztafonataikat

"Everything is gonna be alright" - énekelték.

Halen látszott a késztetés, hogy csatlakozzon hozzájuk. De előbb bizalmasan Paigehez fordult.

- Ugorj be pár nap múlva. Érkezik egy kis meglepetés, amivel felturbózhatod a madárkát. - Aztán Jadere nézett és hangosan folytatta. - Isten veletek, gerlicék! Vigyázzatok magatokra! Fel a fejjel! Éljen a reggie!

Jade és Paige elfoglalták a vezérlő kabint. Beszűrődött a ritmus, a monitoron pedig három táncoló rinocérosz volt látható. Jade lassan elindította Habszelőt.

- Micsoda népség - ingatta a fejét Paige. - De meg kell mondani, értik a dolgukat.

Hillys hatalmas város volt, mely a legnagyobb kiterjedésű szárazföldön terült el. Körös körül apró szigetek övezték. Polgárai nem csak tulajdonságaikban, de külsejükben is sok félék voltak. Paige egyszer mesélt egy Ming nevű rozmárról, akinek a fő téren nyílt régiség boltja. Az Akuda bárban a csapos egy tagbaszakadt szarvasmarha kinézetű egyén volt, akivel nem ajánlatos ujjat húzni. Ugyanez igaz a szerencsejáték-őrült Cápetire is. Él-hal a fogadásokért és a játszmákért. Ha az ember nem vigyáz, könnyen kiforgatja a vagyonából. Ja és nem véletlen a név. Tényleg egy két lábon járó cápa. De akadtak emberek is jócskán. Annyira hozzászoktak egymáshoz a különböző fajok, hogy senki sem botránkozott már meg azon, ha az újságot egy sasképű, tollas szerzettől kellett beszerezni. A piacon emberek dolgoztak, csakúgy, mint az Akuda bár hotel-részlegén. Míg vezetett, Jade felelevenítette Paige meséit. A férfiról akinek Cápeti leharapta a kezét miután az vesztett, de fizetni nem akart. Ming bűvös szerkezetéről, melyekkel a természet titkait lehet kutatni. Azonban olyan drága mulatság, amit halandó ember nem engedhet meg magának. Pedig anno milyen jól jött volna a fotós munkához. Vagy ahhoz, amit most készülnek elvállalni. Habszelő felszabadultan száguldott a szennyvízzel kevert tengervíz felett. Hillyst széles csatornák hálózták be, melyek utcaként is szolgáltak. Toronymagas házak tövében nyüzsgött a forgalmi élet. A város látszólag kiheverte a legutolsó támadást. Egy piros légpárnás kocsi száguldott el mellettük. Szépsége messze elmaradt Habszelőétől, gondolta Jade. Az átellenes forgalomban sorban viharzottak el mellette a különböző gyártók sorairól legurult darabok. Élénk színükkel mind ki akart tűnni a tömegből, ám pont ezért, egyik sem ütött el a másiktól. Így vált az egész kavalkád egy nagy össze-vissza masszává Jade szemében. Taszította a kapkodás, a zsúfoltság. Szökőévente ha bemerészkedett a városi sűrűségbe. Messziről szerette csodálni Hillyst a világító torony meghittségéből. Most különösen nagy hálát érzett azért az apró szigetért, amit az otthonának nevezett.

- Egyenesen menj - utasította Paige. - Keresztülhajtunk a városon. Az a legrövidebb út a Fekete-szigethez.

Kis idő múltán a felhőkarcolók elmaradoztak mögöttük. Az épületek összementek, szórványosabbá váltak. A külváros határára érve feltűnt a horizonton egy fekete pont. Magasra tört, keményen kihasított magának egy darabot a létezésből. Jadenek az az érzése támadt, mintha az égből pottyant volna oda. Nem illett abba a képbe, melyet Hillys és környezete eddig megmutatott magából. A nyílt tengeren utaztak. A sziget egyre nőtt, a rajta álló hegy pedig egyre jobban magasodott feléjük. Kopár, sötét sziklák szegélyezték. Egyszer csak kitátotta száját, rémült meg Jade, de aztán megnyugodott. Csak egy barlang bejárata volt. Mintha a hegy alig várná, hogy felfalja az érkezőket. Paige nem kommentálta a helyzetet, így nem tehetett mást, leúsztatta Habszelőt a szörnyeteg nyelőcsövén.

Az automata fények azonnal bekapcsolódtak, ahogy érzékelték a sötétséget. A járat egyre jobban szűkült. Csarnokvíz csordogált a fejük felett. Mohalepte sziklák meredtek elő a víz alól. Óvatosan haladtak, hogy kikerüljék őket. Habszelő bátran haladt előre legkisebb jelét sem adva az elbizonytalanodásnak. Egyszer csak szélesedni kezdett a folyosó minden irányban. Habszelő fényei erejüket vesztve tapogatóztak kapaszkodó után. Megpillantották a szárazföldet. A kürtő olyan magasra nyúlt, hogy nem látták a végét. A parton észrevettek egy kis villódzó pontot.

- Arra menj - mutatta Paige.

A kavicsos parton egy apró stég volt lerakva. Annyi hely maradt, hogy Habszelő épp csak odapipiskedhetett. A stég másik részét a villódzó fény gazdája foglalta el. Paige kurta pillantást vetett a fekete, lesötétített üvegű járgányra.

- Már itt van Mr. ... Hogy is hívják?

Jade előkattintotta okosszettjét. Átfutotta a felvillanó megbízólevelet.

- Mr. De Castellac.

- Mr. De Castellac - ismételte meg halkan Paige. - Menjünk nézzük meg, van-e olyan szimpatikus, mint ennek a hegynek a gyomra.

A sötétített üvegen egy tömzsi disznó és egy nála alig magasabb fiatal lány tükörképe látszódott. Jöttükre leereszkedett az ablak. Egy kopasz ember kerek arca bukkant elő mögüle. Apró, fekete lencséjű szemüveget viselt. A vezetőülésnél ült.

- Mr. De Castellac nevében köszönöm, hogy időt szakítottak a megbízásra.

- Igazán szívesen. Ennél jobb helyet keresve se találnánk a meghitt találkozásra.

- A feladat egyszerű. Itt ez a kép.

Átnyújtotta Paigenek, ő pedig Jadenek. A képen két kis zöld lény volt látható. Ránézésre ártalmatlanok. Vajon mitől olyan fontosak ezek a gömbtestű kis valamik?

- Eleddig ez a legközelebbi fotó, amit a lényekről készíteni sikerült. A cél az lenne, hogy minél többet tudjunk meg erről a ritka fajról. Egy ennél sokkal közelebbi, már-már testközeli képet kellene, hogy lőjenek az állatokról.

Miután mindketten alaposan szemügyre vették Jade visszanyújtotta a férfinak.

- Nyugodtan tartsák meg. Csak másolat. Rakják el emlékbe. Már ha túlélik a kalandot.

- Már hogy érti, hogy túléljük? Ezek ártalmatlanoknak tűnnek - kapta fel a fejét Jade.

- Szerintem is - válaszolt a férfi. - A fotós mégis úgy döntött nem sokkal a kép küldése után, hogy távozik az élők sorából.

- Meghalt?

- Valószínűleg. Mindenesetre azután, hogy elküldte nekünk nyomtalanul eltűnt. Még a küldetése idején.

Paige karon ragadta Jadet és távolabb húzta az automobiltól.

- Nem tetszik ez nekem - suttogta. - Valami bűzlik itt és az nem ez a barlangi tó.

- Vagy ez, vagy a DomZok. Nincs választásunk, bácsikám. Az ionpajzs nélkül gyakorlatilag meg vagyunk lőve - mondta Jade.

- Vág az eszed, az egyszer biztos - fürkészte Paige a lány tekintetét. - Na jó - fordult vissza a sofőrhöz. - Mennyit kapunk érte?

- Eleget ahhoz, hogy elégedetten bólintsunk mindannyian a küldetés végén.

- Az nem lesz kis összeg.

- Mr. De Castellac hajlandó komoly összeget áldozni az erőfeszítéseikért.

- Ha nem tudunk megegyezni, akkor a képek legfeljebb nálunk maradnak. Eltesszük őket emlékbe, feltéve, hogy túléljük. Nem igaz, bácsikám? - fonta össze a kezét Jade.

A sofőr felnevetett.

- Ezt már nevezem. Akkor továbbítom a fejleményeket Mr. De Castellachoz. Biztos vagyok benne, hogy elégedett lesz.



3. Az Iris-hálózat

- Most már elárulhatod miért voltál olyan szörnyen izgatott a dokkban, Paige bácsi - szólalt meg Jade, ahogy a hegy belseje felé tartottak.

Paige értetlenkedést színlelve tárta szét karját.

- Pontosan mire gondolsz?

- Mielőtt felugrottunk Habszelőre. Láttam rajtad, ne tagadd!

- Na jó! Ha már ilyen jó szemed van az ilyesmihez. Megmutatom!

Azzal felemelte lábbelijét.

- Rakétacipők! Bikarbonát bevonatú, turbóreaktor meghajtással! Ráadásként farzsebbe operált metánzsákos-ülepvédő szettel - mutatott hátsójára.

- Hát... ez... csodálatos? - tippelt Jade.

- Még, hogy csodálatos?! A küszöbén állok annak, hogy szabadalmaztassam! Csak a felhasználási időt kéne valahogy meghosszabbítanom. Akkor aztán hátradőlhetnénk.

- Ki venné meg?

- Mindenki! Ez a jövő közlekedési módszere! Majd meglátod!

- Jól van, bácsikám - nevetett Jade.

A tárnák lüktető csendjét lépteiken és a vízerek csepegésén kívül sokáig nem törte meg más. Egészen Secundo pergő nyelvjárásáig.

- Nem tudom hallottátok-e már a legújabb híreket, Jéd. Érdekelhet!

- Most nem, Secundo. Fontos dolgunk van, tudod.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt hallani szeretnéd...

- Nem hallottad, mit mondott? - csatlakozott be a párbeszédbe Paige. - Nem kíváncsi rád!

- Pardon! Hadd pontosítsak. Az üzenetre nem kíváncsi. Pedig, ha tudná, mi áll benne...

Jade rápillantott az elvörösödő nagybácsira és érezte, ha nem áll Paige és Secundo közé, könnyen elszabadulhatnak az indulatok.

- Jól van, Secundo! Játszd le a felvételt! Aztán csitt!

- Muchas gracias! Tres, dos, uno. Íme!

Zene harsant és megszólalt egy mély, öblös orgánumú illető:

- Hillys polgárai! Az Alpha Osztagnak tudomására jutott, hogy az Iris-hálózat nevű szélsőséges szervezet lepaktált az idegen lényekkel. Minden erejükkel azon dolgoznak, hogy aláaknázzák az Alpha Osztag áldozatos munkáját, vagyis, hogy meggátolja abban, hogy ellássa védelmi feladatait, és garantálja a polgárok biztonságát. Kérjük, akinek tudomására jut, hogy a szomszédja Iris-hálózat támogató, netán egyenesen tag, az haladéktalanul jelentse ezen a folyamatosan élő vonalon. A szám a következő... Ne feledjék tehát, hogy a terroristák köztünk járnak. Az Alpha Osztagra mindig számíthat a harcban...

- Iris-hálózat? - húzta össze a szemöldökét Jade, miközben véget ért a felvétel.

- Badarságot beszél - vetette oda Paige. - Még hogy terroristák!

- De hiszen az Alpha-Osztag véd meg bennünket a szörnyetegektől. Ezt mindenki tudja, bácsikám. Miért mondod ezt?

- Sok dolog van, ami nem az, aminek látszik. Majd megérted, kislány.

- Ne nevezz kislánynak! Évek óta nem hívtál így. Nem vagyok már gyerek.

- Tudod, többek közt az emlékek bevésődése és szándékolatlan használata is egy olyan dolog, amit majd később fogsz megérteni. Most koncentráljunk a feladatra. Tudod-e hol vagyunk?

- Hát a Fekete-Szigeten... - tekintett körül Jade értetlenkedve. - Hol máshol lennénk?

- Igen. De azon belül. Tudod-e, hogy mi az ott?

Paige egy tárgyra mutatott, ami látszólag a síneken volt gördíthető.

- Ez... Nem tudom. Mi ez?

- Csille. Ez a hely egy bánya volt régen. Abból az időből, amikor még fosszilis energiahordozókat bányásztak a föld mélyéről. Ez itt benne szén. Tüzeléshez használták.

Jade a kezébe vett egy fekete darabot. Megfogta a kezét.

- És mivel fűtünk most?

- Megújuló energiaforrásokkal. Az űrkorszaknak van egy csomó szemét velejárója. Mint például a kiüresedett emberi kapcsolatok. A kiszolgáltatottság az idegen fajokkal szemben. Vagy Secundo. - Jade szemrehányó tekintettel fordult Paige felé, de nem akasztotta meg a gondolatmenetet. - Azonban elfogadtatott egy valag forradalmian új megközelítést a köztudattal. Mit gondolsz, mi hogy jöttünk erre a bolygóra? Ez a hely egy kopár szikla volt, mielőtt az első telepesek megérkeztek volna. Magukkal hozták a tudást, hogyan fogják munkára a szelet, a tüzet vagy a vizet. Ma már kiröhögnek, ha szénnel fűtesz! Nem, egyáltalán nem fűtesz szénnel. Ha jót akarsz magadnak, olyan elektromos árammal fűtesz, amit az új világ technológiájával csiholsz. Persze, ha te akarsz lenni a falu bolondja, akkor támaszkodhatsz a szénre...

- Bácsikám. Ha az ideérkezettek már ismerték az új technológiát, akkor miért vájták ki ezt a bányát a régi kedvéért? Miért volt rá szükség?

- Mindig lesznek, akik vágyakozva néznek vissza a múltba. Régen minden jobb volt... Blablabla. Valaki mindig lát üzleti lehetőséget abban, ha ezeket megkörnyékezheti. És a nosztalgia miképp nyilvánulhatna meg másképp, ha nem egy jó öreg széntüzelésű kályha képében? Üzlet, Jade. Kapzsiság. Kicsinyesség.

- Miért zárt be? Ha jól látom nincs már itt senki - tekintett le a mélybe Jade. Olyan feketeség uralkodott odalenn, mint amilyen fekete lett a tenyere a széndarabtól.

- Fogalmam sincs. Állítólag beomlott. Bár ahogy elnézem, akad még járható folyosó. Legjobb lesz, ha mihamarabb túlesünk rajta. Mi ez a...

Jade és Paige is megtántorodott hirtelen. A föld megrázkódott alattuk.

- Mi volt ez? - nyerte vissza egyensúlyát Jade.

Ezúttal Secundo szólalt meg.

- Ha a mikroszenzoraim helytállóak, heves földmozgással akadt dolgunk.

- Köszönjük Einstein, erre magunktól is rájöttünk. Van fogalmad róla, mi okozza?

- További számításokra van szükség, amíg...

- Addig legalább csöndben maradsz. Jade, nem tudod azt az izét kikapcsolni? Megfájdul tőle a fejem!

De Jade addigra már nem velük, hanem a tátongó mélységgel foglalkozott.

- Mintha valami mozogna odalenn. Menjünk, nézzük meg, mit találunk.

- Miért is ne? Fogalmunk sincs, mi van ott, de miért is ne...

- Gondolj a gyerekekre...

- Jó, tudom...

Találtak egy üres csillét és úgy gondolták lerövidítik a lefele tartó utat. Eltolták a lejtőig és beleugrottak. A szél az arcukba csapott. Secundo zseblámpájának hála látták a mellettük elsuhanó szikladarabokat és az előttük fekvő sínpárból is legalább öt métert. Aztán a lejtő kisimult. Miután leértek az aljára lelassultak és megálltak. Kiugrottak a szénfekete csilléből és körülnéztek. A környezetet halvány derengésbe vonták a falak mentén pulzáló lila fénypontok.

- Szellőrózsák - ámuldozott Jade. - Eddig csak olvastam róla. Gyönyörűek, nem?

- És hasznosak is - bólogatott Paige. - Belélegezhetővé teszik idelenn a levegőt. Ráadásként még foszforeszkálnak is.

Jade mosolyogva lefényképezte a ritka élőlényt.

- Az már biztos, hogy nem megyünk haza üres kézzel.

- Ha beéred ennyivel, akkor akár egy kis szenet is fellapátolhatsz. Azzal legalább fogod tudni fűteni a világítótornyot. Menjünk tovább.

A járatokban hűvös volt és sötét. Hosszú és kacskaringós úton haladtak, és ismételten csak Secundo lámpájára hagyatkoztak. Az aládúcolt alagút látszólag strapabíró volt. Ám kérdéses, hogy egy újabb földrengés milyen károkat okozna. Újabb fényforrás jelent meg előttük. Ezúttal kék színű. De nem a falakról, hanem a mélyből szüremlett felfelé. Ráadásul mozgott is.

- Mik ezek? - kérdezte Jade.

- Valami sikamlós állatfélének tűnnek. Hű de sokan vannak!

Valóban, egymáson és egymás mellett vánszorgó áttetsző testek sokasága bontakozott ki a szemük előtt.

- Olyanok, mint a medúzák. Bántanak?

- Amíg lent vannak biztos nem.

- Érdekes. Megér ez is egy képet, azt gondolom.

- Kezdem magam úgy érezni, mint egy tanulmányi kiránduláson, Jade.

- Jól van, ez volt az utolsó. Nem tehetek róla, hogy ez a szenvedélyem.

- Nekem pedig a biztonságérzet a szenvedélyem. És amíg nem tűnünk el innen, képtelen vagyok rendesen átérezni.

- Felfogtam, megértettem, menjünk. Borzasztóan zsémbes vagy.

- Majd ha megéred ezt a kort...

- Tudom, már mondtad, akkor majd megértem!

- Okos kislány.

- Valamit már most tudok.

- Éspedig?

- Ha ez a korral jár, akkor mire megöregszem én is olyan mufurc leszek, mint te.

- Lehetséges - mondta Paige.

Ismét sötétségben meneteltek, de csak addig, míg egy gyűjtőhelyre nem értek. Körös-körül fényárban úszott a kiszélesített tárna. A sínpárok itt futottak össze. A járatok itt torkolltak egybe. Óriási halom szén tornyosult előttük. Úgy kellett feltekinteni rá, mint valami istenségre. Az aljában kupacokban lapátokat pillantottak meg elhajigálva.

- Vajon miért volt az a nagy sietség, hogy még az eszközeiket is hátrahagyták? - tette fel a kérdést Paige. Legnagyobb megrökönyödésére azonban Jade válasz helyett a szénhalom fele indult és felkapaszkodott rá.

- Mit művelsz?

- Ott vannak, nézd! - mutatott a kupac teteje felé Jade.

- Miért nem közelítesz rá?

- Semmit sem érek a zoom-mal... Már próbáltam! Rossz a szög!

A sofőrtől kapott képen látható gömbszerű lényekhez hasonló testek ücsörögtek odafönn.

- Tényleg ártalmatlannak tűnnek - gondolkozott Paige. - Azért csak óvatosan!

Jade nem törődve vele, bepiszkítja-e ruháját letérdelt az apróságok közelében. Elfértek volna a tenyerében. De ő megmakacsolva magát és elnyomva gondoskodó természetét nem ért hozzájuk, hanem felemelte a fényképezőgépét és közvetlen közelről kattintott.

A vakuval egy időben megmozdult alatta a föld. A gömbállatkák eltorzultak, bájos jellegük félelmetes képet öltött és megszűntek önálló élőlényeknek lenni. Bekapcsolódtak egy nagyobb test egészébe. Annak a testnek a kidülledő szempárjaként, mely eddig a szénhalom mélyén rejtőzött, és ami a villanástól megbokrosodva előugrott rejtekéből. A szénkupac szanaszét repült.

- Jade! - kiáltott fel Paige és összeütötte bokáit, hogy aktiválja rakétacipőjét. Az előtörő sugár kilőtte őt, akár egy ágyúgolyót. Félt tőle, hogy elkésik, de megkönnyebbülésére Jade a karja közt landolt.

- Jól vagy?

- Igen, élek - rázta meg a fejét Jade. - Mi ez a hatalmas izé?

- Nem érdekel! Tűnjünk innen!

- Le kell fotóznunk!

- Maradjunk inkább életben jó?

A barlang megremegett, ahogy a lény eltűnt az egyik alagútban. Kísérteties sikolyt hallatott, ami minden járaton végigszaladt.

- Vajon visszajön? - kérdezte erőtlenül Jade és a választ azonnal meg is kapta. Abból a járatból, amin át az imént érkeztek egy hüllőszerű, ám merőben idegen létforma robbant elő.

- Oda! Gyorsan! - kiáltott Paige és egy csillére mutatott. A járat valahová a föld alá vezetett. Jade behuppant és lehúzta a fejét. Paige belekapaszkodott a csillébe és ismét összeütötte bokáit. Ismét működésbe lépett a cipőbe épített turbóreaktor és a sínpár nyomán eltűntek a sötétben egy szempillantás alatt. Nyomukban ott loholt a szörnyeteg.

Különféle színben pompázó termek suhantak el mellettük. Villámgyorsan haladtak egyikből a másikba. A sikoly mögöttük azonban ismét életre kelt.

- A fenébe! Fogy az energia! - csapkodta össze bokáit a vízszintben levő Paige, de hiába. Félő volt, hogy a rakéta teljesítményének csökkenésével az idegen lény utoléri őket.

Jade a menetszél és a rázkódás takarásában Secundo segítéségéért nyúlt.

- Meg tudod csinálni, Secundo? Meg tudod javítani a cipőt?

- Sí! No problemo, senorita! Hiszen ez is csak elektronika! Rákapcsolódok, felülírok, indítok. Uno momento!

Jade kilesett Paige takarásából és megpillantotta a hátuk mögött feléjük suhanó szörnyeteget. Hatalmasra tátotta pofáját, kész volt bekapni mindannyiukat.

- Nincs idő, Secundo! Ki kell találnom valamit...

Jade felemelte a fényképezőgépét és Paige válla fölött vadul kattintgatva vakuzni kezdett a feléjük közeledő szörnyeteg pofájába. Az pár másodperc után jobbra-balra kapkodva a fejét nekiütközött egy tartógerendának, amitől hatalmas robajjal omlásnak indult mögöttük a járat. Még néhány kattintás és félő, hogy maga alá temeti őket is.

- Uramisten... Secundo?

- Mindjárt, Jéd!

- Most, Secundo!

- Egy szoftvernek is lehet magánélete... Képzeld nekem is épp dolgom volt, amikor...

- SECUNDO!

- Voilá!

A cipők reaktormagjai megelevenedtek. A sugárzás felerősödött és gyorsulni kezdtek. Nem sokkal később a sínpár felfelé ívelő pályát vett, napfény áramlott a szemükbe és kilőttek a szabadba. A járat beomlott mögöttük, még mielőtt a bestia követhette volna őket.


- Csinos fotósorozat. Nem is tudom, melyiket válasszam - lapozgatott a kamera memóriájában a sofőr.

Miután kijutottak a bányából megadták a koordinátájukat Mr. De Castellacnek. Habszelő nyomán nemsokára meg is érkezett a fekete kocsi. A lesötétített üvegablak mögül ismét rájuk köszönt a már ismerős sofőr. Egyből a lényegre tértek.

- Úgy érti Mr. De Castellac nem fog tudni választani - húzta fel a szemöldökét Jade.

- Tessék? Ja, persze. Mr De Castellac, természetesen. El lesz ragadtatva.

- Elárulná, hogy ki a maga megbízója tulajdonképpen?

- Mindent a maga idejében. Először hadd gratuláljak, amiért túlélték.

- Köszönjük. Tehát?

- Másodszor engedje meg, hogy elmagyarázzam a helyzetet. Tartozom Önnek ennyivel.

- Hallgatom...

- Mr. De Castellac nem létezik. A nevem Hahn. Az Iris-hálózat tagja vagyok.

- Azoké a lázadóké?! Paige bácsi, hallod ezt? - bukott ki Jade-ből az őszinte megrökönyödés.

- Lázadók vagyunk, igen - folytatta Hahn. - Harcolunk a láthatatlan fenyegetés ellen. Ha nem teszünk semmit az egész népesség elpusztul. A háború csak álca.

- Miről beszél? Hiszen az Alpha-Osztag véd meg bennünket a DomZ-ok ellen! Paige bácsi, mondd meg neki! Vagy te elhiszed ezt?

- Az Alpha-Osztag nem igazán az, aminek mutatja magát. Akiket kiszabadít, azokat fogságba is ejti. Az ablakba pedig kiteszik a jól hangzó propagandát. Valójában a háború mögött egy titkos paktum áll Ms. Jade.

- Miért nem tesz akkor semmit a kormány?

- Hillys kormánya tehetetlen báb csupán. Valójában az Alpha-Osztag gyámkodik felettünk. Okunk van feltételezni, hogy összeszűrték a levet az idegen lényekkel. Az a dög pedig, ami a tárnákban garázdálkodik egy DomZ.

- Mit keres az odalenn?

- Valószínűleg egy előadás főpróbája zajlott a bányában. A haláleseteket pedig eltusolták. Omlásnak hazudták. Az Alpha-Osztag azon mesterkedik, hogy ehhez hasonló lényekkel népesíti majd be a bolygót. Újabb érv az ellenállás mellett.

Jade lehorgasztotta a fejét és törölgetni kezdte a szemét.

- Paige bácsi, mondj már valamit.

- Nem tudom Jade. Sosem volt szimpatikus az Alpha-Osztag. Inkább hívnám Alpha-Szektának.

Jade mély levegőt vett, benntartotta, mint tette azt jóga közben Yimával kora reggel. De a feje csak kuszább lett, alig fogott fel bármit is az elhangzottakból.

- Jó - fordult ismét Hahn-hoz. - Mondjuk, hogy igaza van. Mondjuk, hogy elhiszem. Miért rángat bele minket? Mi szüksége ránk?

- Vészterhes időket élünk. Az Isis-hálózatnak olyan emberekre van szüksége, mint Ön, vagy mint a bácsikája. Bizonyították rátermettségüket.

Jade a sírás határán volt. Elkészült maradék erejével is.

- Én csak haza akarok menni. Fizessen ki és... Menjünk haza Paige bácsi, jó?

- Nyugodj meg, kislány. Hazamegyünk.

- Elhiszem, ha sok ez így egyszerre - vette át a szót Hahn. - Megértem. Aludjanak rá egyet. Ha úgy döntenek, beszállnak és segítenek nekünk, jöjjenek az Akuda bárba. Keressék a szálló részleget. És ne felejtsenek el kérni egy frottír törölközőt.


3.1 - Shauni ébredése

Habszelő nevének eleget téve szelte a habokat. Belsejében Jade és Paige foglalt helyet. A hullámokon időnként meg-megpattanva röpült Hillys felé az öbölben. Elhaladva a Mammago garázs előtt Jadebe belemart ugyanaz a reggeli érzés.

Akkor messziről látta a Mammago-t. A világítótoronyból. Woof mellkasa csendesen emelkedett, majd süllyedt keze alatt. Az ablakon túl Hillys élte életét. Jade előtt mégsem a város, hanem Yima lebegett. A kis bakfi másról sem beszélt hazaérkezésük óta, mint a rádióban újra és újra megismételt Alpha-Osztag általi híradásról. Azt tervezte, ha elég nagy lesz beáll közéjük és segít kézre keríteni az Iris-hálózat tagjait. A gyerekekre szépen vigyázott, rendet tartott, ám Amanda szerint, aki egy árva kislány volt és tavaly érkezett hozzájuk, kicsit túlzásba vitte az ugráltatást és minden áron be akarta bizonyítani róla, hogy Iris-ügynök. A gyerekek természetesen nem foghatták fel mi folyik a fejük felett. Egyszerű módon utánozták a rádióban elhangzottakat. Jóként és rosszként címkézték mindazt, amit megtapasztaltak. De ami ennél borzasztóbb, hogy maga Jade sem mert volna megesküdni rá, hogy átlátja a helyzetet.

Az ionpajzs ismét működött. A számlát kiegyenlítették a Hahn-tól kapott pénzből. Hahn... Vajon az Írisz-hálózatról igazat beszélt? Ha igen, nem ülhet a babréjain. Úgy érezte túl közel került a sűrűjéhez. A bányában történtek elevenen éltek még benne, semmi sem hiányzott jobban neki, mint belecsöppenni még egy ilyen veszélyes kalandba. De mégis egyre jobban érezte, dolga van az Iris-hálózattal.

Ha más nem cselekszik rajta kívül, akkor neki kell. Hogy néznek majd rá a gyerekek, ha kiderül, tehetett volna valamit? Yima és a többiek mit fognak gondolni róla? Látta maga előtt szomorú tekintetüket. Az elveszített bizalmat, melyet egy meleg, biztonságos otthon valamikori eljövetelébe vetettek. Mellkasa elzsibbadt és elnehezült. Nem bírta elviselni.

A világítótorony ablakában ülve elhatározta magát. Felállt és kisétált a tágas, sok ágyas szobából. Woof is felpattant és lihegve utána eredt. A csigalépcsőn lesétált a földszinti kantinba. Paige éppen főzőcskézett. Yima is vele volt. A kecskeszarvú ifjú lábujjhegyre állva időnként bele-belekukkantott a rotyogó fazékba.

- Felvágtad a répát? Jó. Most kezdheted a többi zöldséget.

- De már annyira unom - mosta meg kezét a fiú. - Miért ilyen bonyolult megcsinálni egy levest?

- Nem bonyolult. Csak roppant körülményes. Tudsz főzni?

- Nem...

- És zöldséget pucolni?

- Azt igen...

- Na látod. Azt csináld, amihez értesz...

- Paige bácsi! - szólt közbe Jade.

Mindketten hátra fordultak.

- Jade... Jobban vagy? Napok óta ki se mozdultál a vackodból. Igazán jót tenne már neked egy kis friss levegő.

- Igen. Sétálunk egyet?

Paige bólintott, majd Yimához fordult.

- Időnként kavargasd meg óvatosan, aztán född be. Ne mozdulj el mellőle, amíg vissza nem jövök.

- Rendben - sóhajtott szemforgatva Yima.

Paige és Jade kisétáltak a világítótorony tágas bejáratán. Közvetlenül a küszöbtől murvás út indult a tengerpart felé. Ropogott a talpuk alatt, ahogy sétáltak. Woof mancsa alól csak úgy pattogzott a kavics, ahogy eliszkolt mellettük. Pihenő rovarok szökkentek odébb előle. Szagot fogott a fűben és előrerohant a fák közé.

- Tudom mi a véleményed a veszélyes munkákról. A Fekete-sziget előtt is elmondtad már. Viszont gondolkoztam. Az Akuda-bárba kell mennem. Különben nem tudnék tükörbe nézni.

- Megértelek. Ezek szerint hiszel Hahn-nak?

Woof nyomában előbukkant egy sötét színű kis állat. A házőrző egy fa tövéig kergette, ott a rágcsáló hirtelen eltűnt. Valószínűleg visszabújt az üregébe. Mintha csak magát látná, tűnődött Jade. A kis pocok saját eddigi gyávaságát juttatta eszébe.

- A háború épp elég ideje tart ahhoz, hogy véget vessünk neki. Ha ez a módja, akkor ez. Ha mégse, az is kiderül. Mindenesetre mennem kell. Muszáj.

Jade szinte bocsánatkérően nézett Paige-re, de disznó külsejű bácsikája tekintete nem árult el neheztelést.

- Ugye tudod, Jade, hogy ez nem a te háborúd. Senki nem kényszerít, hogy belekeveredj.

- Ha nem jössz, Paige bácsi, nem fogok haragudni rád. De kérlek, ne akarj lebeszélni. Még a végén meggyőzöl. És azt nem akarom... Ha az Iris-Hálózat valóban azért küzd, amit Hahn lefestett, akkor segítenem kell. És ezt csak úgy deríthetem ki, hogy elmegyek hozzájuk. Muszáj megbizonyosodnom. Muszáj!

- Egykoron megfogadtam, hogy legfőbb feladatom lesz távol tartanom téged a bajtól. Egészen addig, amíg képes nem leszel rá, hogy megkülönböztesd mi az, ami a te dolgod, és mi az, amihez semmi közöd. Mindig úgy gondoltam erre a napra, ami sosem jön el és tudod, elképzelni sem tudtam, milyen lesz majd. Hát, most már tudom. - Paige hangja elvékonyodott. - Többé már nem az a kislány vagy, aki voltál. Hiába is akartalak visszatartani ettől olyan nagy igyekezettel. Felnőttél. Tudomásul veszem. - Köhintett egyet, úgy folytatta. - De te is vegyél tudomásul valamit. Nincs az az Isten, ami visszatarthatna attól, hogy segítsek neked az utadon. Tetszik, nem tetszik, együtt fogjuk végigcsinálni.

Jade válasz helyett átölelte Paige kurta nyakát. Magához szorította és nem eresztette. Paige lapáttenyerét érezte a hátán.

- Jól van, Jade. Jól van. Inkább menjünk és nézzük meg, mi maradt a vacsorából.

Az étel említésére Woof felhagyott zsákmányszerző kísérletével és a könnyen jövő falatok reményében, lobogó nyelvvel loholt vissza a konyha felé.

- A világítótorony is a helyén maradt - mondta Jade. - Szerintem a levessel sem lesz másképp. Feltéve ha Yima nem...

- ...ment sehova? Vajon hol kóricál ez a kölyök? - fejezte be a gondolatmenetet Paige. A konyha üresen tátongott, mire visszaértek. A leves csendesen rotyogott a fazékban, a zöldség benne pedig épp puhára főtt. - Fogadok, hogy megint rájött az öt perc. Épp valamelyik szerencsétlen gyereket ugráltatja.

- Ne mondd ezt, bácsikám! Tudod, milyen jó képességű! Igazi parancsnok!

- Hát szakácsnak semmi esetre se mondanám... Hát, te meg hol csavarogtál? - fordult a belépő Yimához. A fiú kezében egy fonott kosár volt. - Nem megmondtam, hogy ne menj el mellőle?

- Csak szedtem pár almát desszertnek. Tessék, ez pont neked való!

Azzal átnyújtott Paige-nek egy darabot, amiből kikandikált egy apró kukac.

Jade hátán végigfutott a hideg. Tekintete beleveszett a szürke égbolt és a magas épületek találkozásába. Hillysre esős idő köszöntött, a hullámok pedig dobálták Habszelőt mindenfelé.

- Ilyen erős szélben csoda, ha a Mammago be nem zár. Issamnak biztos előjött a reumája - aggódott Jade.

- Legalább lesz miért újra rágyújtania. Szerintem egyedül te látod ezt borúsan.

- Akkor is borús. Nem tetszik.

- Nekem se, de mindjárt kikötünk. Már nincs messze a piac. Mondjuk fogalmam sincs miből fogunk parkolni.

- Hahn pénzéből nem futja rá?

- Aligha...

- Megoldom - szólt Jade, maga sem tudván mi tévő lesz majd.

A piac közelében nyitották réges-régen az Akuda bárt. A piac pedig a mólóról nyílt. Amint kiléptek az elázott stégre megcsapta őket egy erős széllökés. Mégis ott termett a gondnok, hogy szándékához híven megsarcolja őket a parkolási illetékkel. A rák külsejű Kreb ollóit csattogtatva közelített. Vörös bajsza alól hangosan köszöntötte őket.

- Szevasztok, srácok! Milyen ronda időt hoztatok!

- Azt hittük te intézted, Kreb. Valld be, hogy te voltál! - erősködött Jade.

Kreb idegesen csettintgetett.

- Na jó, hát, legyen. Én voltam, lebuktam. Haha... Meddig maradtok? Mit üssek be? - azzal zavartan előhalászta munkaeszközét, amivel a számlát állította ki.

- Nem sokáig. Néhány órácskát. Addig tudnál falazni nekem? - kacsintott mosolyogva Jade, azzal sarkon fordult és az időközben csodálkozásából kiábránduló Paige-dzsel odébbállt.

- Na jó, legyen. De csak most az egyszer! Menjetek csak, vigyázok a kis hajókátokra. Járjatok egyet! - kiáltott utánuk Kreb, a szél magával sodorta a folytatást.

- Kezdek megijedni tőled - nézett hátra Paige, mikor már messze jártak Kreb mögött. - Olyan érzésem van, hogy nem is ismerlek. Biztos voltam benne, hogy elkéri majd a kikötési díjat. De te leszerelted, mint annak a rendje. Furcsa lettél.

- Valamit érzek, bácsikám - rántotta meg a vállát Jade. - Valamit, amit eddig csak kerülgettem. De most engedtem neki. Végig ott volt bennem. De jó érzés, tényleg az - mosolygott Jade magabiztosan bácsikájára.

A piac tele volt érdekességekkel. Habár most a rossz idő miatt alig fordult meg valaki. Az öreg fűszerárus hölgy például csak az üres rekeszeken levő feliratot hagyta hirdetésül: "Kijeva kereskedőbódéja - borsikafű, királyrózsa helyre gyün tőlük a gyomra".

Egy másik üres, paravánnal letakart stand felől egy papírlapot fújt a szél. Jade felvette a földről és kisimította.

Érdekel a versenyzés? Szeretnél sok pénzt szerezni? Vagy mindez egyszerre? Akkor a te helyed a Légpárnás-futamon van! Jelentkezz még ma! Ne maradj le!

Jadenek eszébe jutott Habszelő. Már máskor is olvasta ezt a hirdetést. De még sosem gondolkodott el rajta komolyan. Most hogy így meg vannak szorulva, talán mégis érdemes lenne ismét megfontolni. Vajon mit bírna ki a kis masina? Elmosolyodott.

- Nézd, ott van Ming - mutatott Paige a fő tér felé.

A rozmár külsővel megáldott Ming kimonóban ücsörgött a boltja előtt. Az üzlet csakúgy, mint a piac, meglehetősen gyér látogatottságú volt.

- Ez nem a mi napunk - tárta szét a kezét megadóan és köszöntette őket a Földről ismert távol-keleti akcentussal. - Akár be is zárhatnánk a bazárt.

- De akkor nem találkozhattunk volna! Örülök, hogy itt találtunk, Ming.

- Én is örülök, Jade! Merre tartasz?

- Az Akuda bárba megyünk, Paige-dzsel.

- Értem. De merre tartasz?

- Hogy érted ezt, Ming?

- Ha rád nézek, azt mondanám, jó felé. Érzem a kisugárzásodon. Minden rendben lesz, emlékszel?

- Igen, folyton ezt mondod. Én pedig helyeselek.

- Mert okos kislány vagy. Várj egy pillanatot. - Nehézkesen feltápászkodott és besétált a boltba. Az ajtó nemsokára ismét csilingelt Ming mögött, aki néhány pillanat múlva visszatért. - Fogd!

- Ez az, amire gondolok? - Jade végigtekintett a Mingtől kapott szerkezeten. Bekapcsolta, mire a képernyőn különféle jelek és diagramok jelentek meg. Kisvártatva pedig csipogni kezdett.

- Alighanem valamilyen érdekes dolog lehet a közelben. Csak rád vár, hogy felfedezd.

- Nem fogadhatom el! Iszonyú drága cucc!

- Érzem, hogy segíteni fog az utadon. Használd egészséggel! Ha ennyivel tudok segíteni, akkor szívesen teszem.

- Köszönöm, Ming! - csodálta Jade újdonsült ajándékát.

Paige fél szemmel rátekintett a szerkezetre.

- Hiszen ez az Akuda-bár felé mutatja az irányt! Talán ideje indulnunk!

- Igen, én is azt hiszem. Köszönöm, még egyszer, Ming! Isten áldjon!

- Titeket is, Jade! Úgy is lesz, meglásd!

Ahogy befordultak a sarkon, Paigeből előbukott a kérdés.

- Nem akartam Ming előtt mondani, de azt hiszi sült bolondok vagyunk? Egyedül is odatalálunk az Akudába.

- Lehet bácsikám, de mi van akkor, ha ez a szerkezet azt mutatja meg, ahol lenned kell éppen? Jól jöhet később.

- Azt szeretném én látni, amikor egy gép tudja helyettem, hol kéne lennem. Nem tetszik ez nekem! Szabadulj meg tőle amilyen gyorsan csak lehet!

- Úgy lesz bácsikám - mondta megnyugtatásul Jade, de lelki ujjait közben keresztbe vetette.


3.2 Az Akuda bár

Jade és Paige elhaladt néhány lézengő hillys-i polgártárs mellett. Elkapták a tekintetüket, amikor Jade a szemükbe nézett. Az utcákon plakátokat tűztek ki minden felé. Az egyiken egy eltűnt kislányt kerestek. A másikon egy férjet. Egy nő újabbakat ragasztott rá a régiekre. Jade mélyet sóhajtott. Nem értette mi történik. Ha a helyzetet kézben tartja a kormány és az Alfa-Osztag, akkor miért keresnek ennyi eltűnt embert? Mi folyik itt valójában? Mindennél jobban szeretett volna Hahn-nal újra beszélni.

Még mielőtt a gondolatait rendezhette volna elsuhant felettük egy hirdetőtábla. Légiközlekedésre kifejlesztett alkalmatosság. Színesen villogott, hogy magára vonja az ember tekintetét. Az újabb kiadások pedig már hang kiadására is alkalmasak voltak. Ez is egy ilyen példány volt. Egy kopasz ember jelent meg a képernyőn. Arcára fekete színű szimbólumokat festettek. Erőszakosan nézett a kamerába, szándékában állt már azelőtt megfogni a nézőt, hogy megszólalna.

Hillys polgárai! - szólt. - Nehéz időket élünk. Minden kézre, fülre és szemre szükségünk van, hogy az ellenséget kiszűrjük magunk közül! Rád is szükség van!

Az ellenség erősebb, mint valaha. Csak együtt lehetünk elég erősek hozzá, hogy legyőzzük. Csatlakozz az Alfa-Osztaghoz. Ha belül erősek vagyunk, nincs az a külső ellenség, ami árthatna nekünk! Ne feledd: mindig légy résen!

- Voltál már valaha az Akudában?

Paige úgy tett, mint aki nem is hallotta a félelmetes férfi beszédét. Minden nehézség nélkül kérdezte. Jade ezzel szemben megütközött a hallottakon és nehezére esett válaszolnia anélkül, hogy hangja meg ne remegjen.

- Néhányszor, de nagyon régen.

- Nem olyan hely már, mint volt. A változás azt a helyet is elérte. Persze aggodalomra semmi ok, de azért jobb, ha nyitva tartod a szemed. Én is nyitva fogom az enyémet.

Az esővíztől fulladozó ereszcsatornák munkálkodtak körülöttük, amit a ciszternák szakadatlan magukba szívtak. A szürke felhők lomhán vánszorogtak, nem akartak tudomást venni semmiről maguk körül. A mindennapok életében akkor is jelen volt a fásultság és az elkeseredettség, amikor a DomZok éppen messze jártak. Az egyik épület a sok közül pedig villogó betűkkel hirdette: Akuda Bár.

Jade nem így emlékezett rá. Emlékeiben egy tömött utca elevenedett meg. Nevető emberek sokasága. Barátai körében volt, és éppen játszottak. Aztán egyikük gondolt egyet, felvetette, mi lenne ha!, és besétáltak a bárba. Akadálytalanul. Nem emlékezett biztonsági őrökre. Olyanokra, amik most útjukat állták. Két bulldog fejű kidobó emelkedett jöttükre fenyegetően, támlátlan bárszéküket odébb rúgva.

- Jó napot - köszönt Paige. - Kicsit kirúgnánk a hámból.

- De csak óvatosan - vakkantotta az egyik.

Mindketten végigmérték Jade-et, ahogy elhaladtak mellettük. A lányt enyhe undor kerítette hatalmába. De csak addig, míg az ajtón keresztül lépve meg nem csapta a fojtogató dohányfüst. Akkor még jobban rátört a rosszullét. A zene viszont kárpótolta. Fülbemászó hangszerkísérettel énekelt és reppelt egy fekete szemüveget viselő illető. Kalapot tartott a kezében, amit a fejére helyezett, mikor megszólalt mögötte a vokál. Aztán újra levette és folytatta. A propagandáról szólt a dal.

Keresed az igazat, de nem találod helyed?

Fogalmad sincs igazából mi történik veled?

Készen kapod, szájba rágva, elég ha lenyeled!

Még sincs elég pénzed arra, hogy vegyél kenyeret?

De állj! Szerinted ez véletlen?

Mint annyi minden az életben?

Hol maradsz te? Hol van a te dolgod?

Azt hiszed elég, ha másoknak mormolod?

Csináld, baszki! Ne csak beszélj róla!

Ne érdekeljen, mit mond egy rakás idióta!

Kerül amibe kerül, a végén beszélj róla!

Hiába ömlik hazugság az arcodba!

Ne ülj fel nekik!

EZ CSAK PROPAGANDA!

Maradj tiszta!

EZ CSAK PROPAGANDA!

Hazugság hogy úgy jó minden, ahogy épp van

Nézz csak rám, eltitkolhatnám, de rém szar

Érzés lenne, ha megtartanám

A látásom éles, hiába is homály

Amit ők nyomnak, az zagyva

A hatalomhoz igazodva

De ami itt folyik az élő

Nem a magadnak bebeszélő

Ez aztán igazi, őszinte, tiszta

Neked akarok jót, kapaszkodhatsz vagy nyista

De ha ez nem elég, még mindig ott

A PROPAGANDA!

Az elittől lecsorgó massza

A PROPAGANDA!

Elég annak, aki issza

A PROPAGANDA! A PROPAGANDA!

Jade és Paige a pulthoz sétáltak. Nagy volt a tömeg. Az asztalok mind telve voltak. Emberi és állati külsejű polgárok vegyesen, mind az előadóra figyelve. Időnként kortyolgattak az italukból. Közöttük egy pohárszedő hölgy suhant át. Felkapkodta a feleses poharakat, elhelyezte a tálcán a nagyobb poharak mellé és a pult felé indult. Orrlyukai messze ültek egymástól, szemei nagyok voltak. Mikor Jade-del összepillantott ráöltötte nyelvét. Zöld bőrén játszadoztak a fények. Aztán Jade nem bírta tovább és inkább Paige felé fordult. Ő már a csapossal beszélgetett, aki éppen sört csapolt. Nem hallotta a zenétől, miről is beszélnek, és sokkal tovább tartott, mintsem, hogy a némafilmet nyomon kövesse. Tekintete elkalandozott. Egy cápa külsejű férfit pillantott meg. Cápeti is kiszúrta magának a vonzó külsejű Jade-et és intett neki. Jade visszaintett, majd gondolt egyet és ott hagyta a némafilmet. Átfurakodott két ácsorgó ember között és a cápák asztalához lépett. Összesen hárman voltak.

- Hogy, s mint? - köszönt Jade.

- Jól, nagyon jól! Nem is gondoltam volna, hogy valaha erre látlak még. - Cápetit kiskora óta ismerte. A kapcsolat azonban szomorú véget ért, mikor egy alkalmi közeledés alkalmával le akarta harapni Jade fejét. - Még mindig neheztelsz?

- Nem. Spongyát rá. Tudom, hogy nem tehetsz róla.

- Nem bizony - húzta meg sötét színű italát Cápeti. - A Jóisten ilyen külsővel áldott meg. Minden előnye és hátránya megvan. Leharapom a kezét, lábát annak is, akinek nem szeretném. Téged nem akartalak megsérteni, te is tudod, Jade.

- Nem, tudom. Tényleg felejtsük el a dolgot.

- Hogy tetszik az ürge? - mutatott a színpad felé Cápeti.

- Ügyes. Van értelme a szövegnek. Csak nem értem a szemüveg meg a kalap szerepét.

- Pedig teljesen egyértelmű. Vak szerencsétlen. Ennek ellenére tökéletesen látja a dolgokat. Az orrunknál fogva vezetnek. És senki nem tesz semmit. Ez ellen emel szót. Ugye te is látod Jade? Hogy mi történik körülöttünk?

- Persze, hogy látom. És mi a szerepe a kalapnak?

- Az urizálás. Ledobja magáról, látod, amikor az ő szövege van. Képes leereszkedni hozzánk, egyszerű népséghez. A vokálnál felkapja a kalapot. Az se véletlen. Annak van egy emelkedett kiszólása.

Jade elnézte egy darabig a férfit a színpadon, aztán a bárpult felé fordult. Paige már őt kereste a tekintetével.

- Örültem a találkozásnak, srácok. Majd beszélünk még valamikor.

Cápeti biccentett és újra ivott. Társai követték a példáját. Jade visszasurrant a bárpulthoz.

- Itt vagyok.

- Már azt hittem nyomod veszett.

- Nyugi bácsikám, nagylány vagyok. Csak köszöntem egy ismerősömnek.

- Már csak ez hiányzott, mindenféle ismerősökkel összeakadni ezen a helyen! Na, gyere! Beszéltem a pultossal. Odafent van a szálló.

A tehénformájú csapos még utánuk nézett, mialatt törölgette a poharakat. Jade csak akkor fordult bácsikája irányába, amikor elkanyarodott a lépcső. Odafent a zene is halkabb lett. Csak néhány pár volt a felső szinten rajtuk kívül. Paige nyomában a recepció felé indult.

- Adj'Isten. Szobát szeretnénk.

- Szobát? - értetlenkedett Jade.

Paige elcsendesítette egyetlen pillantással és újra az ősz hajú férfi felé fordult. Az kifürkészhetetlen tekintettel nézett rájuk. Mondhatnánk úgy is, hogy elégszer látott már hasonló jelenetet ahhoz, hogy tudja, mire számítson.

- Óhajtanak valamit a szoba mellé?

- Csak csendet és nyugalmat.

- Ez esetben teltházunk van.

- Hogy is mondta, Hahn? Mit kell kérnünk a szobához? - kérdezte lehalkítva hangját Paige.

Jade felidézte a Fekete-szigeten történt beszélgetés végét. Azután az öreg recepcióshoz fordult.

- Mi a helyzet akkor, ha frottír törülközőt is kérünk?

- Akkor érezzék otthon magukat. Fáradjanak a hármas szobába. Üdv az Akuda-szállón.


Folyt.köv.


Alien Isolation - A "Working Joe" Project

1. Irány a Sevastopol

Julia Jones. Újságíró, a Seegson-figyelő munkatársa. Azért érkezik a Sevastopol űrállomásra, hogy testközelből tekinthesse meg témájának alanyait. A "Working-Joe" fedőnév alatt futó project az űrállomáson már látszólag kipróbálta magát. Hivatalosan közreadták, hogy civil szférában is forgalmazhatóvá válik nemsokára. Csupán a jó reklám hiányzik. És ezt a reklámot Julia szolgáltatja.

"Working-Joe" olyan szintetikus Egység, amely kellően emberbaráti külsővel és emberre veszélytelen, biztonságos belső programozással rendelkezik. Ahogy egy programozó fogalmazott: nincs jelenleg ennél kifinomultabb és megbízhatóbb rendszer. 21 fokozatú biztonsági lépcső gondoskodik az egyes viselkedési modulok közötti átjárhatóságról. Bár a gépezet kísérletek alapján bebizonyította, képes arra, hogy gyilkoljon, ezt a funkcióját - az úgy nevezett HARAG komponenst - csak akkor lépteti életbe, amikor tulajdonosát életveszélyes támadás éri. De még ekkor is csupán önvédelemre kap feljogosítást. De elméletben ez halálos kimenetelű is lehet. Állatkísérleteket alapul véve a mesterségesen megvadított kutyákat másodperceken belül tudta ártalmatlanítani. Hámsérüléseken kívül nem szenvedett számottevő károsodást.

"Working-Joe" jelenleg protokoll feladatokat lát el az űrállomáson. Bürokratikus feladatkörök, úgy, mint belső levelezés archiválása, fogadóidőpontok egyeztetése és rendszerezése az egyes szárnyakon belül, alkalmazottak bérszámfejtése és egyéb könyvelés. Csupa pepecs meló, amire az emberiség régóta kíván megoldást találni. Ki tudja, lehet a Seegson-nak végre sikerült?

Jelenlegi feladatkörein túllépve a civil lakosság mindennapi életét is megkönnyítheti. Mosás, vasalás, főzés, takarítás. Ezek a sajnálatos módon fárasztó és sokszor nyűglődéssel járó dolgok végre lekerülhetnek az emberek válláról, amennyiben hajlandók beruházni egy "Working-Joe" megvételébe.

Julia elképzelte, amint odahaza végre helyette viszi el sétálni a kutyát valaki. Illetve valami. Azon gondolkodik, a gyilkolós részt ki kéne hagynia a cikkből. Nem az Egységek legjobb oldalát domborítaná ki vele. Márpedig minek vágja maga alatt a fát ilyesmivel. Akit érdekel mélyebbre hatóan a téma, az utánajár.

Két nappal ezelőttig egyáltalán nem gondolt arra, hogy elutazzon a Sevastopolra. Nem volt ugyanis kérdés, hogy a hallottak alapján megéri a pénzét. Az olvasói pedig, bár megérdemelnék, hogy személyes tapasztalat útján írja le gondolatait, mégis megelégedhetnének annyival, amit eléjük tár.

Aztán lapleadás előtt egy héttel váratlan dolog történt. Levelet kapott egy ismeretlen feladótól. A címzett egyértelmű, neki szánták a levelet. És olyat írtak benne, ami alapjaiban rendítené meg a "Working-Joe"-król kialakítani szándékolt képet. Instabil. Csupán egyetlen agy, egy Apollo nevezetű mesterséges intelligencia irányítja. A jelátvitel az Egység és az Apollo között pedig mindenfajta emberi felügyelet nélkülözésével zajlik. Ez pedig bármikor katasztrófához vezethet.

"Hiszen honnan tudná egy robot megállapítani, hogy a gyerek csak játszik a kutyával? Mi az a mérlegelési rendszer, ami alapján úgy ítéli, hogy a gyereket éppen nem játékból harapdálja, hanem marcangolja? A gyerek kacarászását mikor téveszti össze kétségbeesett kiabálással? Ezekre még mind nincs felkészülve ez a project. Több esetben is hallottam az űrállomáson incidenseket. Például amikor a szintetikus két verekedő felet választott szét úgy, hogy mindketten 8 napon túl gyógyuló sérülést szenvedtek. De tudja mi az igazság? Láttam, hogy csak szkanderoznak. Érti? Az Egység pedig úgy értelmezte ezt, mintha verekednének. És ha tegyük föl tényleg nekiestek volna egymás pofájának, akkor is ez a módja? Hogy jön egy robot ahhoz, hogy megszabja, mit tehetek és mit nem? Mindezt üzemi balesetként könyvelték el. Eltussolták."

Julia meglepődött az olvasottakon. És ezután határozta el, hogy nincs az az isten, hogy el ne utazzon arra az állomásra és ki ne derítse mi az igazság. Régen lappangó igazságérzetét ugyanis felpiszkálta a levél tulajdonosa. Több levelet nem kapott, és ebben sincs szó másról, csak arról, hogy ennek ki kell derülnie, különben a Seegson elszabadítja a piacon ezt a valamit, emberéletek milliárdjaival packázva. És ha igaz, amit Mr. Anonymus leír, bár nagyon fontos mások élete, de igazán a saját jó híre miatt kell aggódnia. Elveszíti az olvasóit. Ezt pedig nem teheti kockára. Túl sokat ölt már bele a karrierjébe ahhoz, hogy ilyen csúfos véget érjen. Nincs mese. Irány a Sevastopol.

2. Julia Jones

Bár tisztában van vele hány emberre is van hatással, nemes egyszerűséggel úgy tekint olvasóira, mint valami kellemetlen piszokra a cipője talpán. Ő, az egyetlen, a megismételhetetlen, a rendkívüli. Most komolyan? Vajon mikor veszi észre magát? Vagy ami még fontosabb: mikor kapnak észbe az olvasói?

Julia elmosolyodott. A képernyőre helyezte ujját és egy laza mozdulattal eltűntette a cikket. Mindig is érdekelte mit írnak róla. Pro és kontra. Az ember nem árt, ha a földön tud járni. Ezért nem volt rest időt és energiát fordítani arra, mit is írnak róla rosszakarói. Mert egyértelműen az a céljuk, hogy népszerűséget generáljanak az ő hátán felkapaszkodva. És hoppá, nézzenek oda! Csak nem sikerül nekik. Akkor ki csinálja jól?

Hátradőlt az ülésben. Nem a legkényelmesebb. Ha rajta múlt volna első osztályon utazik. Ja, és persze egyedül! Mert ez a zsivaj, ez egyszerűen kibírhatatlan. Az italáért nyúlt, amit saját zsebből fizetett. Hiába, nem a Seegson-figyelő a legtehetősebb ügynökség a kerek világon. Tehetős, de csak pont annyira, hogy ellenlábasai fölé helyezze magát. Ja, hogy egy magasan jegyzett újságírónak nem jár ki a maximális kényelem? Kit izgat?

Ezen az űrjáró tehervagonon a társadalom széles spektruma utazott ezekben a pillanatokban. Rég nem látott családtagok, frissen szerződtetett újoncok, szabadságról visszatérők. Szegről-végről mind a Sevastopol rabjai. Kivéve Juliát. Neki megvolt a lehetősége arra, hogy az indulás előtti pillanatokban bármiféle következménytől tartva intsen az űrutaskísérőnek, köszöni, ő ebből mégse kér. Mije bánta volna? Az italt még ki se kérte akkor. Bezzeg akárki más a hajón. Ezek mind függenek a körülményektől. És most, hogy hol jobbról, hol balról, hol maga mögül éri a kéretlenebbnél kéretlenebb tájékoztatás az utasok hogyléte felől, egysíkú eszmecserék és az utazásukkal kapcsolatos hihetetlenül egyszerű összefüggések nagydobra verése, na, ilyenkor elgondolkodik azon, vajon nem kellett volna mégis látatlanban megírni azt a cikket. A szűk folyosón cikázó gyerekekről már nem is beszélve. Az egyik kis híján méregdrága zakójára borította nem kevésbé olcsóbb italkeverékét. Na ezért nem akar gyereket! Már ezért megérte eljönni, ha a Sevastopolon nem is talál végül semmi rendkívülit. Ezek a kölykök annyira fel tudnák idegesíteni, ha hagyná őket, hogy az nem hiányzik se neki, se annak, amelyik a sajátja lehetne. Jobb mindkettőjüknek a békesség. Habár ez a babája esetében a halált jelenti...

Julia észbekapott. Még alig indultak útnak, talán félúton lehetnek és ő máris félrészeg. Ilyen gondolatok akkor kerítik hatalmába. Szóval biztos sokat ivott. Bár ezt amúgy nem érzékelné, mégis ezeknek az ártó gondolatoknak a jelenlétében nem szívesen töltene több időt.

Felállt a helyéről, hogy a mosdóba induljon. Felfrissíti magát, ha már ezeknek a proliknak köszönhetően le kellett innia magát. Elhaladt egy fiatal férfi mellett. Gyors pillantást vetett rá, s mikor az viszonozta, felhúzta szemöldökét és merev arccal tovább indult. Milyen szemrevaló, gondolta Julia.

Odabenn megigazította sminkjét és a ruháját is átvizsgálta. Sehol egy folt. Nehezen hitte, hogy ez lehetséges, de megúszta a kölykök tombolását bármiféle károsodás nélkül. A levegőváltozás és a mozgás hatására kitisztult a feje. Jólesett neki a csönd. A női mosdóban egy áldott lélek se volt. Legszívesebben itt töltötte volna a hátralévő utat. Mondjuk annak a fiatalembernek a társaságában. Igen. Azaz nem, dehogy! Julia! Hisz hallottad. Most vállalt munkát a Seegson-nál. Egy kétkezi munkás! Az isten szerelmére! Hisz a saját fülével hallotta, hogy karbantartó. Mihez tudna kezdeni vele? Túl van már azon a koron, hogy a vére diktálja a merre-mennyit. Úgyhogy mikor visszamegy a helyére úgy megy el a férfi mellett, mint aki nem is létezik.

Becsukta maga után az ajtót. Egyenesen előrenézve haladt az ülése felé. Szembogara perifériáján látta, hogy a férfi alig várta mikor bukkan fel újra. Egyre csak őt bámulta, de Julia megállta, hogy ne nézzen oda. Az igazat megvallva annyira koncentrált, hogy közben azt se látta, ami az orra előtt zajlik.

- Kérem, bocsásson meg - ütközött kis híján a nőbe, aki elé sietett.
- Hogyan?
- A fiúk. Tudja nem bírnak magukkal ilyen kis helyre bezárva. És az igazat megvallva alig várják, hogy találkozhassanak az apjukkal. Nagyon felpaprikázottak. De láttam mennyi bosszúságot okoztak önnek. Viszont nem mertem eddig elnézést kérni. Nagyon szégyellem magam. Kérem, bocsásson meg.
- Persze, persze - habogott Julia. - Nem történt tragédia - simogatta zavartan ruháját.
- Simon! - Az asszony megragadta egyik fia grabancát, ahogy az megpróbált elsurranni mellette. - Fejezzétek be, azonnal. És kérjetek bocsánatot a hölgytől. Nem hallom!
- Bocsánat! - mondta színtelen hangon Simon Julia felé fordulva. Anyja keze meglehetős erővel nyugodott fia vállán.
- Semmi gond, Simon - lapogatta meg a fiú borzas haját Julia. Ugye így kell csinálni? Nem volt biztos a dolgában, de kezdte kényelmetlennek érezni a szituációt mások előtt és az anyára nézett. - Tényleg semmi gond.

Mikor visszaült a helyére még hallotta, hogyan pöröl az édesanya továbbra is fiaival. Időközben a másik is megkerült, pechjére. Julia furcsán érezte magát. Sok volt ez egyszerre. Alig tért napirendre az események fölött, amikor szomszédja odahajolt hozzá.

- Én nem tudtam volna ennyire türtőztetni magam.
Tessék?
- Ezek a kis köcsögök már kikészítettek. Szerencséje az anyukának, hogy leállította őket. Alig ért véget az a pár nap, amit otthon töltöttem. Szeretném az utolsó pár órát nyugalomban eltölteni, mielőtt befekszünk abba a fehér kriptába. Kösz, hogy leállította őket.
- Szívesen - mondta Julia.
- A Sevastopolon nincs kolbászból a kerítés. Kis kegyed miért megy oda? Ott dolgozik a férje?

Julia jobbnak látta, ha rövidre zárja a beszélgetést. Sokat sejtető pillantást lövellt a férfira.

- Magánjellegű utazáson vagyok.

A férfi felhúzta a szemöldökét a kitérő válasz hallatán. Aztán az állát kezdte vakargatni.

- Olyan ismerős, kis kegyed. Nem találkoztunk már valahol?

- Nem - fordult vissza olvasmányához Julia és ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.

- Még nem tudom honnan, de emlékezni fogok. Végül mindig minden eszembe jut.

Julia elpiszmogott egy "nagyon örülök" kezdetű mondatot, de csak úgy magának. A férfi beletörődött, hogy a beszélgetés itt véget ér. Annál is inkább, mert a légi utaskísérő a hangosbemondón keresztül tájékoztatta az utasokat, szíveskedjenek megkezdeni az átszállást a mélyaltató részlegre. A férfi gyanakvó pillantásaitól kísérve Julia összeszedelőzködött és besorolt a szűk folyosón hömpölygő tömegbe.

3. A dajka

A hangosbemondóra ébredt. Emlékeit addig a pillanatig tudta összeszedni, hogy beszélt azzal a férfival. Aztán feketeség és zsupsz, máris vége. Rettenetesen fázott a hideg, zselés anyagnak köszönhetően, amit hibernálásához használtak. Egy kapszulában volt és az üvegen keresztül látta bal és jobb oldali szomszédját. Szintén kábák voltak. A fedél lassan megemelkedett. Óvatosan megpróbált felülni, de gyengének érezte magát. Mellette egy férfi szólalt meg. Kopasz volt és apró gomb szeme nagyítóüveggel egybeépített szemüvegkeretért kiáltott. A túlsó szomszédjának magyarázott.

- Milyen érdekes... Elméletben heteket utaztunk, de gyakorlatban ez csupán néhány napot tesz ki. A hiper-űrutazás még mindig igazi rejtély, igazi csemege a szakmabelieknek is. Fantasztikus dolog, hogy lehet kicselezni az időt. Hiszen heteket utaztunk! De közben csak egyetlen nap telt el! Maga érti ezt? Szerintem úgy lehetséges, hogy a tér meggörbítésével az idő furcsán viselkedik és...

Julia feje így is rettenetesen sajgott. Nem volt kedve hallgatni a teóriákat az időutazás rejtelmeiről. Úgy volt vele vannak nála okosabbak, akik ezt tudják és a feje fölött okosan döntenek. Pont.

Törülközőt és tiszta ruhát készített magának, aztán zuhanyozni indult. A női részleg tiszta, ugyanakkor hihetetlenül minimalista volt. Mindezzel együtt nem látta a megrökönyödést embertársai arcán. Furcsa. Talán nekik elegendő kényelmet nyújt a langyos víz, ami a fejük fölül csepeg. De se erőszabályozó konzollal, se hőmérséklet kapcsolóval nem volt felszerelve a zuhanykabin. Csupán egyetlen gombbal lehetett elindítani a vízfolyást. Julia levetkőzött, vett egy mély levegőt és pikk-pakk elintézte a tusolást. Mikor megtörülközött és felöltözött éneklést hallott egy szomszédos fülkéből. Hihetetlen. Hogy valaki ennyire élvezze ezt a kritikán aluli szolgáltatást. Megáll az ész.

"Perceken belül megkezdődik a Sevastopolra való kapcsolódás. Kérjük fáradjanak a kijárathoz. Köszönjük, hogy a Brown-and-White Galaxy Tourt választották. A viszontlátásra."

- Na végre. Már annyira hiányzol, Phil, már csak néhány perc - szépítkezett egy nő a tükör előtt. - Még egy kis pirosító, így jó lesz.

Julia jót nevetett magában. Ha őszinte akar lenni, a pirosító nem sokat segít ezen a nőn. Alapvető kozmetikai hibákat vét ugyanis, amiért egy rendes férfinak ott kéne hagynia. Ez a Phil valami lúzer lehet. Mondjuk így legalább illenek egymáshoz.

A fürdőrészleget maga mögött hagyva cókmókostul a kijárat felé vette az irányt. Nagyon remélte, senki nem fogja most már fárasztani. Előhalászta táblagépét, hogy felkészüljön a kérdésekkel, amelyeket az igazgatóhoz fog intézni.

1. Pontosan kinek a fejéből pattant ki a Working Joe-szisztéma?

2. Mikor érezték úgy, kereskedelmi célra is alkalmas lenne a project?

3. Számon tartanak-e visszásságokat, amelyeket a project számlájára írhatnak. Hiszen semmi sem tökéletes. Van-e olyan tapasztalat, ami megkérdőjelezi a project létjogosultságát?

Igen, ezt mindenképp firtatni kell. Anonymus miatt döntött az utazás mellett ugyanis. Ha nem kanyarintja ebbe az irányba a beszélgetést, akkor hiába jött. Csak a sablon szövegre számíthat. A "minden a legnagyobb rendben", "semmi probléma" halmazokat. Ha meg akarja izzasztani interjú alanyát, akkor olyan helyen kell elkapnia a grabancát, ahol kényelmetlenül érezheti magát. Olyan mederbe kell terelnie a beszélgetést, ahol kényes kérdések jöhetnek szóba. Figyelnie kell majd minden elejtett apró szóra, amibe kapaszkodhat és amit cibálhat, rángathat, amíg elő nem bújik a szennyes a fiókból. Csak legyen ilyen, könyörgöm, csak legyen ilyen. Mert - gondolta Julia - mi van akkor, ha nincs ilyen. Ha csak egy blöff áldozata. Nem, az nem lehet. Senki nem ismeri a privát levelezési címét. Azt rendkívül bizalmasan kezeli. Kevesen ismerik. Anonymusnak nagyon képben kell lennie a számítástechnika világában, ha a nyomára tudott bukkanni. És vajon miért pont neki küldte? Miért nem egy másik újságnak?

Julia felpillantott. Megindult ugyanis a sokaság a kijárat felé. A dokkolás sikeresen végbement. Egy aprótermetű nő háta mögé állt és tekintetével az információs pultot kereste. Rengeteg volt belőle, de egyiknél hosszabb sor állt, mint a másiknál. Ekkorra a törpe nő már elillant előle, s ő kis híján beleütközött egy ölelkező párosba. Az utolsó pillanatban fékezett le és nem állta meg, hogy tekintetével ne tükrözze megrökönyödését a forrongó szerelmesek láttán. Még ilyet! Ennyi ember előtt! Így falni egymást?! Ezután két kisgyereken esett majdnem hanyatt. Mi az isten van itt?! A két kisfiú egy férfi felé futott, aki fél térdre ereszkedett és szélesre tárt karokkal várta a lurkókat. Azért mindennek van határa! Jó hogy nem kér elnézést ő maga, amiért elé vágnak ezek a szarosok.

Szerencséjére talált egy üres konzolt, ami mögött egy tejfehér android ült. Julia jöttére felpillantott. Apró, fehéren világító szeme volt. Emberi arca gumiból, vagy valami ahhoz hasonlító, bőrutánzatból volt fabrikálva.

- Isten hozta a Sevastopol Űrállomáson. Remélem kellemesen utazott. Joe vagyok. Miben segíthetek?

Na, tessék, milyen udvarias - gondolta Julia.

- Jó napot, Julia Jones vagyok és azügyben érkeztem, hogy...

- Julia Jones - nyúlt az előtte lévő billentyűzethez az android, félbeszakítva a nőt. A monitoron felvillant néhány adat. - Igen. Azonnal érkezik Önért egy munkatárs és elvezeti Önt Dr. Seig irodájába. Foglaljon helyet addig - mutatott egy ülőalkalmatosság felé. Az üres, falra hegesztett széklap egy teletömött szemetesláda mellett volt. Csaknem kifolyt belőle a rengeteg hulladék. Enyhe bűzt árasztott magából.

- Köszönöm, inkább állok.

- Remélem kellemesen telik majd a nálunk töltött ideje. Kellemes napot.

Julia táskája megrezgett. Kinyitotta és előhalászta belőle legféltettebb munkaeszközét, a táblagépet. Üzenete érkezett.

Látom a rendszerben, hogy becsekkolt. Mostantól élesben megy a játszma. Tartsa nyitva a szemét, és kerülje el, hogy kettesben maradjon egy androiddal. Történtek dolgok, a legutóbbi óta. Szörnyű dolgok. És nem csak a gépek miatt. Később jelentkezem. Seig semmiféleképpen sem tudhat rólam. Izzassza meg, de rólam egy szót se. Nemsokára jelentkezem.

Dajka

Julia szíve gyorsabban kezdett verni. A levél végén egy szignót is talált. Lám, Anonymus nem is úgy hívja magát, mint ahogy Julia elgondolta. Az egész kezd érdekessé válni. Vajon ki lehet ez a rejtélyes dajka? És mégis mi történhetett a legutolsó beszámoló óta? Ki ez az alak?

- Szép napot! Hogy van?

Julia felkapta a fejét. Egy andorid állt előtte. Fél fejjel magasodott Julia fölé. Testalkata nem sugárzott magából semmi fenyegetést, mégis kétségek gyötörték afelől, mi lesz a folytatás.

- Kérem kövessen! Elkísérem Dr. Seig irodájába.

4. Sigmund Seig

Folyt. köv.


The Longest Journey

A leghosszabb utazás

Békés kis szobában üldögéltek. Odakint dermesztő hideg honolt. Mindez azonban nem volt rájuk hatással. Hasonlóan a fagyhoz, kívül rekesztette nehéz, nyomasztó gondolataikat a kandalló melege. Eltelítette szívüket, megdobogtatta szépen, mint amilyen szép szegéllyel a kandalló büszkélkedhetett. Faragott minták ékesítették, olyanok, amelyek képesek meglódítani az ember fantáziáját. Két fiatal hátát melengette csendesen ropogva. Kezük között az imént kapott forró kakaót szorongatták. Nézték, hogyan foglal helyet vendéglátójuk, hogyan helyezi ölébe a vastag plédet. Képtelenek voltak inni anélkül, hogy meg ne égessék az ajkukat, ezért a gőzt fújdogálták. A hintaszék megnyikordult az idős hölgy súlya alatt, majd lassan előre billent, aztán hátra.

- Na, gyermekeim, milyen történetet szeretnétek hallani?

- Valami olyat, ami a múltban játszódik! Olyan régit, amire más nem emlékezhet!

- Köszönöm, hogy felhívod a figyelmem a koromra, drágám! - kuncogott a hölgy. Kezeit az ölében nyugvó pokrócra helyezte. Szelíden nézett a leányra.

- Nem úgy gondoltam, elnézést! Hanem, hogy legyen igaz történet!

- Ó, az én történeteim mind igazak.

A fiú egyik kezéből a másikba vette a forró bögrét.

- Szóljon az Egyensúlyról!

- Az Egyensúly! - nézte elgondolkodva a tüzet a néni. Szemében játszadozott a láng. - Az Egyensúly a legszebb és a legigazabb történet is mind közül, amit ismerek. - Elkapta a tekintetét a tűzről és a fiatalok szemébe nézett. - Ugyanakkor a leghosszabb is. Arról az utazásról szól, amelyik bemutatja hogyan tér vissza két világ között az egyensúly. Arról, hogyan születik a fény a legsötétebb órában. Biztos ezt akarjátok hallani?

- Igen, ezt szeretnénk! - helyezkedtek kényelembe a fiatalok.

- Jó, legyen.

Az idős asszony mély levegőt vett, rendezte gondolatait és a falon túlra tekintett. Keresztül a széltől óvó gerendákon. El messze a havas úton, fel a hegyekbe, át az óceánon. Csillagok pettyezték a láthatárt, mígnem elérkezett egy távoli, a két ifjú által ismeretlen, de számára nagyon is ismerős világba.

- Minden egy April Ryan nevű, tizennyolc éves lánnyal kezdődött...


Többször is előfordult már vele, hogy álmodik. Azaz, hogy tudatában van annak, hogy álmodik. Talán nem zavarta volna ennyire, ha képes irányítani. De álmában kicsúszott kezéből az irányítás és áthelyeződött valaki más kezébe.

Mindig ugyanaz a szirt. Ugyanaz a látkép. Idegen, kietlen táj, amihez foghatót még sose látott. Aztán felgyorsulnak a folyamatok és ő leizzadva riad fel hajnali négykor a pihe-puha ágyikóban. Már várta mikor fog megtörténni. Persze nem sietett volna így, ha a tengerparton, félmeztelen fiúk társaságban, koktélozva töltené az álmait. De a helyzet nem ez és történetesen nem egyszer eszébe jutott már, hogy pszichológushoz fordul emiatt. Végigpillantva magán megállapította, hogy alulöltözve jelen pillanatban csak ő van, tengerpartnak pedig nyoma sincs. Helyette a vakító horizont, amelyet csillagok pettyeznek. A szédítő mélység és az abból kinövő égi sziklák. Egészen valóságos, mégis idegen, egészen szürreális. Leült a fűbe. Puha volt és meleg.

Mi lenne, ha sorsot húzna? Keze engedelmeskedett a felvetésnek és addig matatott, míg apró virágra nem lelt. Kitapintotta az első szirmot és leszakította. Aztán a következőt. Pszichológus. Nem pszichológus. Pszichomókus. Nem pszichomókus. April menni pszichológus. April maradni fenekén. Mindenre fel volt készülve, csak arra nem, ami végül bekövetkezett.

- Állj, ne csináld! Ez fáj nekünk!

Kirepült kezéből az utoljára letépett virágszirom. Az apró tér peremére pattant készen akár arra is, hogy leugorjon. Végtére is álom. Nem? Ez volt az első eset, hogy valaki megpróbált beszélni vele. Vagy hogy egyáltalán történt valami. De ki szólíthatta meg? Hisz nincs itt senki. Képzelődne? De a szívdobogást nem képzeli.

Egy szikla tövében terebélyes lombozatú fa állt. Olyan hétköznapi látványt nyújtott minden máshoz képest, hogy April eddig észre se vette. Mintha onnan jött volna a hang. Óvatosan közelebb lopózott, tekintetét egyre a fa girbegurba gyökerei és a korona között járatva.

- Hello - próbálkozott erőtlenül. - Remélem nem te szóltál, mert ha igen, akkor egyértelműen pszichológus. Bár ha ezt magammal vitatom meg hangosan, akkor sem rózsás a helyzet.

És amikor már kezdte megnyugtatni magát, hogy csak túl sok időt töltött el egyedül és normális, ha az ember hallani kezd ezt meg azt, akkor folytatódott a rémálom.

- De igen, mi szóltunk!

- Ti? Pontosan kik?

- Mi. Mi vagyunk a Szellem.

- Kísértetek vagytok? Ezért nem látlak titeket?

- Nem.

- Akkor nem értelek... titeket.

- Minden élőlény szelleme vagyunk. Közös tudaton osztozunk. A víz, a kövek, a fák...

- A kövek nem élnek - vetette közbe April.

- Ember vagy. Nem várjuk el, hogy megértsd.

April türelmét ezzel próbára tették. Nem elég, hogy olyan helyen rostokol újra és újra, ahol nagyon nem akar. Mindennek a tetejében még egy fa is kioktatja.

- Na jó. Megmondanátok, miért vagyok itt? Hátha gyorsabban túlesünk rajta!

- Azért vagy itt, mert itt kell lenned.

- Ennyi?

- Ennyi.

- És soha nem fog történni semmi?

- Máris történt.

- Igen, az, hogy végre megszólaltatok...

- Mi eddig is beszéltünk hozzád. Csak nem figyeltél ránk. Nem hallottál minket. De most már hallasz. Változol.

April elhallgatott. Próbált nem arra gondolni, hogy az elmúlt tucatnyi alkalommal, amikor komplett éjszakákat csücsült itt végig valójában folyton beszéltek hozzá. Ez ugyanis nagyon bizarr. Egy pszichológus se hinné el neki.

- Azt hiszem ennyi elég volt mára. Szeretnék felébredni - mondta tenyerébe fúrt arccal. -Kérlek... Kérlek... Kérlek...

April csatakosan ébredt. Belegabalyodva takarójába, lefürödve a huzatot. Párnája valahol a lábánál összegyűrve. Felült az ágyban. Odakint szikrázóan sütött a nap. Stark felhőkarcolói megnyugtatóan ismerősen hatottak. Tudta, jó helyen van. A valóságban. Tudta, mégse hagyta nyugodni, egyre csak szorongatta a kétely. A fa törzsén ugyanis egy arcot látott, ami ébredés előtt a fülébe súgta: Biztos vagy benne, hogy mindezt álmodod?

Elérhetőségek

Írj, ha meglátásod van

petervaczi91@gmail.com

Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el