TWD - Michonne

Michonne - Nincs megállás

Ez egy végeláthatatlan darálásnak tűnik. Sosem ér véget. És bárcsak a zombikra gondolnék, de nem. Főszereplőnk kilátástalan küzdelmet folytat emlékeivel, lelkének hánykolódásával. Nem elég, hogy gondoskodnia kell életben maradásáról nap mint nap oly módon, hogy élelmet gyűjt és menedéket keres. Nem. Amint menedékre lel addig lappangó belső világa éktelen haragra gerjed.

Ennyire utálom magam? - teszi fel a kérdést magának Michonne. - Ennyire emésztem magam, hogy aludni se hagy a saját elmém?

Álmában ugyanabban a lakásban járt mindig. Dolga volt azokkal a szobákkal, de nem tudta, nem értette mi. Kísérteni járt oda.

Nem is marad ezért egy éjszakánál tovább ugyanott. Körültekintően választja meg útvonalát. A késő nyári időszak teszi lehetővé a szabadban alvást. Egy fa vastag ágán a magasban, vagy egy elhagyatott pajtában a négy fal biztonságában. Aztán tovább. Nincs megállás.

Néha úgy érzi versenyt fut az idővel. Főleg akkor, amikor gyötri az éhség. Az utóbbi időben már elviseli. A helyére a szomjúság lépett. Azt nehezebben tudja megemészteni.

- Vajon mi lesz a következő lépés? Megszokom ezt is és nem veszek több levegőt?

Keserű helyzetének élét gyakran ütötte el hangos beszéddel. Ilyenkor valamennyire megnyugodott. De ez nem tartott tovább az elkövetkező öt percnél.

Napok óta tart egy irányba. Tudja, hamarosan eléri az út végét. A töltényt, amit farmerzsebében tartogat egyre inkább kezdi érezni. Szinte lüktet.

Letapos egy alacsonyra nőtt virágot. Észre sem veszi, annyira megszokottá vált a monoton menetelés. Felporzik mögötte a földút, lábai követik a föld nyomát.

Megpillant egy hordányi zombit. Közéjük sétál, mint aki fel sem fogja mekkora veszéllyel áll szemben. Az igazság azonban az, hogy nagyon is jól tudja. És azt is, hogy csak saját kezűleg vethet véget az életének. Ehhez ragaszkodott.

Katanája éles sercenéssel a kezében terem. Rögvest levágja egy közel lépő járkáló fejét. Az oszló, fejetlen hulla térdre rogy előtte, majd a földre hull. Egy másikat visszafordulásból fejez le. Aztán a mögötte levő koponyáját lékeli. Egyet fél arccal rövidít meg, kezeket szabdal. Michonne csupa vér. Raszta fonatai összeragadva himbálóztak. Katanája szünetelenül dolgozik. Maradék erejét is latba veti, hogy a hordát eltüntesse a föld színéről. Ahogy oly sokat már azelőtt. Mikor is hagyta abba a számolást?

- Valahol ezer körül - szűri a fogai közt saját magának.

És egyszer csak vége. A legyilkolt tetemek mögött pedig megpillantja a partot. Hát megérkezett. Itt van, nem vezet az út sehova tovább. Ez már a nyílt óceán. Itt az idő.

Benyúlt nadrágzsebébe. Az apró golyót jobb markába fogta. Baljával leakasztja derekán himbálózó rövidcsövűjét. Kipattintja a forgótárat és beleilleszti a bronzszínű töltényt. Megrántja a pisztolyt, amitől a tár a helyére kerül. Hüvelykujjával lehúzza a kakast. A tár elfordul, a golyó a csőbe kerül. Michonne lassú mozdulatokkal letérdel. Behunyja a szemét. Amit utoljára látni akar, az a végtelen víztenger. A víztükrön csillogó nappali fény. A tiszta, kék égbolt. A végső nyugalom.

Michonne messzire kerül. Mély lélegzeteket szív tüdejébe. Friss, sós levegő ez. Jutalom a nap végére. Élete utolsó napjának a végére. Felkészült. Halántékához emelte a pisztolyt.

Ám a nappali, ami eddig csak álmában kísértette, hirtelen ott termett körülötte. Csukott szemén keresztül is látta a városra néző panoráma ablakot, hallotta a televízió statikus zaját. És hallott még valamit a gyerekszoba felől.

- Köszi, hogy segítettél.

- Tessék?

Michonne nem akart hinni a fülének. Egy vékony, földöntúli hang szólt hozzá. Egy kislány. Kinyitotta a szemét. Valóban így lenne? Valóban igaz? Szétnézett, de nem látott senkit a parton.

- Köszi, hogy segítettél. Már azt hittem végem.

Nem egy kislány volt, hanem egy hozzá hasonló fekete férfi. Kislánynak nyoma sem volt.

- Most szeretnék én segíteni. Ha elfogadod.

A férfi mellette állt. Kezét nyújtotta Michonne felé. Ő azonban még mindig szorongatta a pisztolyt.

- Néha úgy irigylem a holtakat - mondta Michonne csak úgy magának.

- Tudom. Látom. De ez nem lehet megoldás. Még nem. Segítek rajtad. Innen szép tovább lépni. Nincs megállás.

- Nincs megállás - ismételte Michonne halkan.

- Nincs bizony.

A két tenyér összecsattant, Michonne felállt. A férfi magasabb nála egy fejjel. Szimpatikus volt, de tudta, nagyon hosszú idő telik majd el, mire közelebb engedheti magához. Sőt, talán az az idő sosem jön el.

- Pete - mutatkozott be a férfi.

- Michonne.

Kezet ráztak. A pisztoly újra ott csüngött Michonne derekán. Nem volt rá szükség. Egyelőre nem.


Michonne - Új láthatár

Feliradt álmából. Megint az öngyilkossági kísérletével álmodott. És a csodával határos módon történt megmeneküléséről. Pete-ről. Hánykolódott körülötte a világ. Beteg lenne? Nem, természetesen nem, jut eszébe. Egy hajón van. Hetek teltek el az ominózus eset óta. Hetek teltek el azóta, hogy lezárult az a korszak, aminek ott akkor pont kellett volna, hogy kerüljön a végére. De az egy pontból három lett, és a történet folytatódott. Michonne kikászálódott a takaró alól és kilépett a kabinból.

- Felébredtél? - kérdezte Pete a hajórádió előtt ücsörögve. A kérdés mögött kimondatlanul is a már bejáratott rendszer esetleges megváltoztatása állt. A legénység tagjai a fedélzeten őrködtek. Néhány óránként viszont lecserélték egymást. Pete arra volt kíváncsi, készen áll-e a feladatra idő előtt.

- Igen. Azt hiszem eleget aludtam.

- Jó, szólok Tölgyesnek.

Pete kikászálódott az ülésből és elindult a lépcső felé. Itt a hajótestben tartották a megbeszéléseket a rádió mellett általában.

Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el